Repository index

A keresztyén kegyesség gyakorlatának helyes szemlélete és megértése a keresztyén élet nélkülözhetetlen része. Ennek megítélése más és más hangsúllyal, fókusszal jelent meg a keresztyén egyház korszakaiban, amelynek oka nem csupán abban keresendő, hogy az egyházban eltérő kegyességgyakorlatok honosodnak meg a különböző időszakokban. A kegyesség gyakorlata ugyanis minden vonatkozásban narratív és interpretativ funkciót tölt be. Narratív abban a tekintetben, hogy keretet ad a keresztyén ember önértelmezésének. Interpretativ abban a vonatkozásban, hogy nem önmagában áll meg, hanem egyrészt a keresztyén tanítás reflexiójaként jelenik meg, másrészt aktualizálásának mozzanata. A reformátori megszentelődésről szóló tanítás különösképpen is meghatározó a keresztyén kegyesség gyakorlatának kontextualizálásában. A tanulmány a keresztyén egyház egy igen meghatározó időszakára összpontosítva kíséri nyomon a megszentelődésről szóló tanítást.

A Brassói reformátusság múltja a leírtak ismeretében igencsak viszontagságosnak nevezhető. Számos veszteség sújtotta őket, de mindig volt erejük felállni és újrakezdeni. A belvárosi Alpár Ignác tervezte templom lebontása után kétségbeesés helyett azon dolgoztak, hogy „templommá”, lelki házzá alakítsák a kapott tornatermet. Majd évtizedek múltán, mikor már úgy tűnt a kis imaházukat is elveszítik, Isten kegyelméből annak helyén építhettek templomot, egy fiatal lelkes lelkipásztor ösztönzésére, aki brassóiként maga is hordozta a veszteségek sebeit, aki eszköz volt Isten kezében, hogy a város református közösségnek végre kárpótlásként lehessen egy saját építésű temploma.

Kitüntetések átadása a Magyar Tudományos Akadémia Debreceni Területi Bizottságának közgyűlésén. Pro Scientia érmével díjazták Bitskey István akadémikust, a bizottság korábbi elnökét és Fekete Károlyt, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökét. Pro Cooperatione díjat Buzogány Dezső erdélyi egyháztörténész vehette át, aki több hazai és külföldi kutatási projekt irányítója, létrehozta a Pokoly József Egyháztörténeti Kutatócsoportot.

Jung egy ízben a következő zavarba hozó kérdést tette fel: „Ha egy teológus tényleg hisz Istenben, milyen hatalom nevében állítja, hogy Isten nem képes az álmok útján szólni?” Csakugyan, állítható-e komolyan, hogy Isten ma is feddhet, inthet, buzdíthat az álmok által? Érdemes-e odafigyelni álmainkra, vagy az teszi jól, aki reggelre – mint az éjszaka ki tudja, honnan előbugyogó zagyvaságait – elfelejti ezeket? Továbbá: segítenek-e az álmok az élet válsághelyzeteiben, például a gyász feldolgozásában? Ebben a tanulmányban sok álompéldával – köztük személyesekkel is – a téma klasszikusaira és természetesen a Szentírásra támaszkodva, ezekre a kérdésekre igyekszünk választ találni.

Solomon Zeitlin zsidó történész egyik tanulmányában azt próbálja bizonyítani, hogy a fogság utáni időszakban az álmok kezdték elveszíteni előrejelző funkciójukat. Megjegyzi, hogy már Ézsaiás sem tartotta az álmokat isteni eredetűeknek, és inkább afelé hajlott, hogy azok az ember gondolatainak és vágyainak visszatükröződései; ilyenformán a próféta Sigmund Freud előfutárának tekinthető. Később, a tannaita korban a rabbik már nem a jövendőt jó- solták meg az álmokból, hanem egyszerűen csak magyarázták azokat.

Dolgozatunkban nem az angyalok, hanem az angyali életmód kifejezéssel jelzett kérdéskört vizsgáljuk az ókori egyház időszakában – eredetét, előfordulásait, különböző vonatkozásait. A kifejezés nyilvánvalóan az aszkézis gyakorlatát folytató szerzetesi közösségek tagjaival kapcsolatban jelent meg a legtöbb esetben.

Arra a kérdésre szeretném megtalálni a választ, hogy volt-e valamilyen szerepük a szerzetesrendeknek a reformáció kialakulásában? Ha volt, akkor miben nyilvánult meg? Melyek voltak azok a tényezők, amelyek oda juttatták e rendeket vagy a szerzeteseket, hogy feladják addigi nézeteiket, életstílusukat és részt vállaljanak a reformációban, szembeszálljanak a katolikus egyház tanításával és a pápával?