Repository index

Az erdélyi református egyház a trianoni békeszerződés után egy teljesen új, addig soha nem tapasztalt helyzetben találta megát. Az impériumváltást követő években azonban elindult egy eszmei útkeresés nemcsak az irodalom és a közélet terén, hanem az egyház életében is. Az erdélyi magyar értelmiség ezen útkereséséhez jelentős mértékben hozzájárultak a korabeli református egyház vezetői, teológiai tanárai és lelkipásztorai, akiknek elmélkedéseik, gondolataik ma is jelentős tartalommal és hatással bírnak. Jelen tanulmány célja az volt, hogy feltárja ezeket az 1920 és 1944 között megjelent kiadványokat egy eszme- és egyháztörténeti keretbe foglalva és időrend szerint ismertesse a korabeli református értelmiség nemzetszemléletét.

A reformáció ötszáz éves jubileumát övező nagyszabású emlékünnepélyek során gyakran elhangzott az a megállapítás, hogy ez az első olyan jellegű évforduló, amely az ökumené jegyében zajlott: a történelmi egyházak együtt idézték meg a reformáció kezdetét, a wittenbergi tézisek kibocsátását, és ugyanekkor az egyházzal együtt emlékezett a politikum is. Belelapozva a jubileumi ünnepségek történeti összefoglalóiba, végigkísérhetjük, hogy az adott korszakok vallási és politikai viszonyai milyen hatást gyakoroltak az egyes centenáriumi ünnepségekre. Az első ünneplő évszázadokban a nyomtatásban megjelenő ünnepi kiadványokat az erőteljes felekezetközi (protestáns-katolikus) polémia jellemezte.

Az elmúlt évtizedekben megnőtt az érdeklődés a kora újkori református identitás alkotóelemei iránt. Kevesebb figyelem fordult az „önelnevezés” irányába. Meghatározó volt ifjabb Révész Imre (1889–1967) 1934-ben megjelent tanulmánya, amely bemutatta, hogy idővel miként lett az egyháztörténeti hagyományokon alapuló eretnekbélyegből karakteres nemzeti vonással rendelkező értékjelző. A szerző a református egyházak között kivételként határozta meg a magyarországi gyakorlatot, ahol a felekezet (nem hivatalosan) önmagára is alkalmazta a Kálvin nevéből képzett, eredetileg negatív jelzőt. Korábban teológusaink kifejezetten tiltakoztak ellene, és helyette a „keresztyén”, a „helvét hitvallású”, az „evangelicus” és az „ortodoxa reformata” elnevezéseket használták. Ezúttal a „kálvinista” jelzőt tesszük a vizsgálat tárgyává a 17. századi református teológiai szövegekben.

Tanulmányomat, intézménytörténetről lévén szó, egy rövid helyzetelemzéssel kezdeném, azért, hogy térben és időben pontos elhelyezést nyerjen az ismertetendő anyag bemutatása. Korábban más kutatások kapcsán a Felekezetközi Tanács tevékenységét Benkő Samu, Pál János és Bárdi Nándor is érintette. Az alábbiakban bemutatott téma kutatását elsősorban az motiválja, hogy feltárjuk olyan történeti intézményrendszerek – azaz az erdélyi magyar egyházak – 20. század eleji metamorfózisát, amelyeknek évszázadokon keresztül társadalomformáló, valamint a lelki-szellemi élet terén irányadó szerepe volt, azonban az első világháború befejezése után egyik pillanatról a másikra elvesztették politikai és anyagi hátterük számottevő részét.