Repository index

Ez a dolgozat a keresztyénség és a késő sztoa gondviseléshite közötti hasonlóságokat, illetve különbségeket tárgyalja. A keresztyénség óvakodott a sztoikusoktól, a pogánysága miatt, maga Marcus Aurelius, a filozófus császár pedig üldözte a keresztyéneket, noha nem tudott róluk semmit. Megfigyelhető a sztoicizmus képviselőinek műveit olvasva, hogy számos ponton van hasonlóság a sztoikusok és a keresztyének nézetei között, ennek egy szeletét vizsgáljuk meg most, a gondviseléshitet. A gondviseléshit jelentőségét az támasztja alá, hogy a történelem során az ember mindig ki volt téve a világ hatásainak, bántalmainak, legyen szó természetről vagy politikai hatalomról – ilyen helyzetben, az ember próbálja bizalmát a felsőbbrendű hatalmakba helyezni. A gondviseléshit kér oldalról kerül megvilágításra, Marcus Aurelius Elmélkedések című műve és a Heidelbergi Káté alapján.

Az ókori Rómában már a köztársaság idején voltak hagyományai a napkultusznak, bár ezek az ősrégi hagyományok akkor még távolról sem tűntek meghatározóknak. A köztársaság korát a vallási pluralizmus jellemezte, amelynek mibenlétére kiválóan világít rá Karen Armstrong: „Annyi misztérium kultuszához csatlakozhattál, ahányhoz akartál, feltéve, ha ezek nem kísérelték meg veszélyeztetni az ősi isteneket.”

Ahoz a munkához, amit a szórványokban lakó hívek között végzünk, szükséges ismerni azokat a lelkeket, akik itt laknak s azt a gyülekezetét, amelyet ezek alkotnak. Természetesen csak nagy vonásokban lehet ennek jellemvonásaira rámutatni, mert ez olyan kérdés, ami hosszas tanulmányt igényel s mert ezek a vonások helyenként mások és mások a helyi körülmények és az egyéniségek szerint. Maga az a helyzet, amelyben az illető lélek és gyülekezet él, a körülte lakók felfogása, hite, nyelve, világnézete befolyásolja ezeket és más és más vonásokat vált ki a lelkekből. Azért itt csak azokat az általános vonásokat keressük, amelyek minden szórványban élő lelket jellemeznek, vagy amelyek, mint kísértések, ott állanak minden ilyen lélek és gyülekezet előtt.

Következő kérdésünk az, hogyan áll a református hit más felfogással és hittel szemben ott, ahol a református egyház tagjai más egyházhoz tartozók között élnek. Milyen különbség van ebben az együttélésben, milyen hatásokat vesz át a református ember és mi az oka és következménye annak, hogy ilyen hatások alatt van. Ez a kérdés tehát egy „szórványdogmatíkát“ állít elénk, a református ember hitvallásának azon pontjait, ahol más hatások alá kerül.

Legelőször azt kell ennél a kérdésnél megállapítani, hogy az Ige és az igehirdetés nem változhat gyülekezetek, érdekek és viszonyok szerint. Az Ige egy, akárhol és akármilyen helyen prédikálják, mindig ugyanazt mondja s nincs alávetve annak, hogy milyen ismeretkörű, érdeklődésű vagy gondolkozású emberek hallgatják. Az igehirdetés is egy, vagyis nem alkalmazhatja a maga mondanivalóját az emberekhez, azok külső körülményeihez. A kérdés most az: vajjon a gyülekezet milyensége, meghatározottságai, nem határozzák-e meg mégis az igehirdetést? Erre a felelet az, hogy igenis meghatározzák, de nem annak tartalmában, hanem abban a módban, ahogyan az igehirdetés folyik.

A szórványban élő ref. vallású gyermekekről van szó. Ereknek református Intünk szerinti nevelése, tanítása és konfirmálása az ismert missziói parancsból következik. Egyházunk ezt a parancsot megértette, noha nem teljesíti mindenütt. Ennek különféle akadályai vannak, amikről alább bővebben lesz szó. De amennyiben — a külső és belső akadályok ellenére — egyházunkban valahol komolyan veszik a világiak és lelkipásztorok e tevékenységet, ott a missziói parancs miatt veszik komolyan.

A szórványban élő ref. vallású gyermekekről van szó. Ereknek református Intünk szerinti nevelése, tanítása és konfirmálása az ismert missziói parancsból következik. Egyházunk ezt a parancsot megértette, noha nem teljesíti mindenütt. Ennek különféle akadályai vannak, amikről alább bővebben lesz szó. De amennyiben — a külső és belső akadályok ellenére — egyházunkban valahol komolyan veszik a világiak és lelkipásztorok e tevékenységet, ott a missziói parancs miatt veszik komolyan.

Az erdélyi egyházaink végváraiban, a református szórványokban a pásztoráció szerepe még nagyobb jelentőségre jut. Ezeken a pontokon vagy már, vagy még nincsenek meg azok a külső keretek, amelyek Krisztus egyházának kicsi közösségeit összefognák, aszerint, amint pusztuló, vagy épülőfélben levő szórvanyról van sző A „desolata ecclesiákban“ az örökölt keretek inkább jelentik keserű és lehangoló emlékek sorát, mintsem összetartó erőt.

A szórványgondozó lelkipásztorról szólva, beszélni szeretnék először a szórványgondozó lelkipásztor helyzetéről, másodszor felkészültségéről és harmadszor speciális feladatairól.

A keresztyén egyházat a maga történetében vizsgálva, a jelenlegi egyházi mozgalmaknak olyan formáira találhatunk, amelyek a mának útmutatásul, bíztatásúl, erősítésül — tanulságul szolgálhatnak. A szórványgondozás munkáját a maga történetében vizsgálva, a puszta tudományos érdek helyett és mellett, — hiszen erre a jelen dolgozat nem is vállalkozhatik — ez a szempont vezetett. A szórványgondozást, mint történeti kérdést teljes tudományossággal eddig nem tárgyalták sem nálunk, sem idegen nyelvű protestáns irodalomban (az esetleges részlet-kérdésekkel foglalkozó irodalomhoz nem jutottam hozzá; a magyar szórványgondozás történetére pedig semmiféle feldolgozást nem találtam). A kérdést pedig az egész keresztyén világra vonatkoztatva még senki sem dolgozta fel.

Szórványmunka alatt érthetünk valami olyan munkát, amit valami külső és különálló szervezet, vagy egyesület vállal, vagy pedig olyant, amit maga az egyház végez. Egy magánvállalkozás-jellegű munka saját magának készítheti el programját és célkitűzéseit, az egyház állal végzett szórványgondozói munka nem állhat más alapon, mint maga az egyház s erről az alapról kell néznie minden kérdést, amely a munkában felmerül. Ha most ezt a tételt alkalmazzuk arra a kérdésre, amely vizsgálatunk alatt van: arra, hogy a szórványgondozó munkának vannak-e és milyen kapcsolatban egyházi és nemzeti vonatkozásai, megállapíthatjuk, hogy az egyházi munkában csak olyan jellegű munkáról lehet szó, ahol ez a két jelleg nem egymástól függetlenül, hanem egységes alapról nézve jöhet tekintetbe. Hogy mi ez az egységes alap, ezt kell most megvizsgálnunk.

Mit mond a Szentírás egy magánosságban élő, nagyobb közösségből kiszakított, rendes gyülekezeti életet nélkülöző, másoktól körülvett vallási közösségről és közösséghez? Mutassuk be először egy történeti képben az ó- és újszövetség szórványait, azután tárjuk fel Isten parancsát azok sorsában, azaz, hogy mit mond Isten a szétszórtságban levőkről és a szétszórtságban levőkhöz; végül pedig foglaljuk össze ezeket a tanításokat rendszeres képben.