Repository index

A régi Marosi Református Egyházmegye 17-18. századi életébe nyertünk betekintést az 1687-es Matricula segítségével. A dolgozatomban csoportosítom a templom körül használt eszközöket, és adományokat. A vizsgált négy gyülekezet javainak leírásából kitűnik, hogy a helyi kisbirtokos vagy nemes támogatása által meg tud erősödni a református ekklézsia. Szentbenedeki Toldalagi família erősen hozzájárult a gyülekezet fejlődéséhez vagy az ákosfalvi filiában a Szilágyi család templomot építtetett. Egy ilyen adományozás révén lett a mindenkori backamadarasi prédikátornak egy nyíl szőlője. Az adományok és a meglévő javak aránya mutatja az emberek áldozati kézségét, ami minden gyülekezetben észrevehető, hiszen az úrasztali, illetve a templomi textíliák esetében az adományok száma meghaladja a meglévőkét. Nemcsak a helyi gyülekezetnek adományoztak, hanem egy-egy kisebb gyülekezetnek is.

Kolozsvár az erdélyi reformáció központjának tekinthető, s a legnagyobb magyar reformátor, Dávid Ferenc egyben az erdélyi reformátusok és az unitáriusok első püspökeként írta be nevét a vallástörténetbe. Ő ugyan fogságban, Déva várában hunyt el (†1579), de unitárius utódai mind Kolozsvárt székeltek, s itt is jutottak sírhoz a Házsongárdi temetőben. Sokuknak a síremléke fennmaradt, másoknak legalább lemásolták a feliratát. A református egyházban kialakult az a szokásjog, hogy a megválasztott püspök ott lakott és szolgált tovább, ahol a püspökké választás érte. Így rendszerint ott is került a sírba. Ezért aztán számos helyen tértek nyugovóra: Magyarigenben, Gyulafehérvárt, Nagyenyeden, Désen, Marosvásárhelyen. Az utóbbi város református temetőjében öten is pihenhetnek, de csak három püspöksírt tartanak nyilván1 és öveznek kegyelettel: Antal János (†1854), Bodola Sámuel (†1866), Csiha Kálmán (†2007).