Repository index

A társfüggőség vagy kodependencia nehezen megragadható fogalom. Bár nagyon sokan érintettek, akik a társfüggőség „mókuskerekében” ugyanazokat a véget nem érő köröket futják évek óta, mégis ismeretlen sokak számára ez a jelenség, pszichológiai konstruktum, beleértve a segítő szakmabelieket is, nem csak a hétköznapi embert. A felkapottá vált kifejezés mögött, tulajdonképpen nem új, hanem korábban is ismert jelenség húzódik meg, amelyre azonban a régi generációk képviselői máshogy tekintettek, mint ahogy ezt ma napjainkban tesszük. Ebben a tanulmányban a társfüggőség jelenségét próbálom megragadni a jelenlegi tudományos írások alapján, felhasználva egy esettanulmány nyújtotta lehetőséget a gyakorlati bemutatásra, teológiai reflexiókkal egybekötve.

A tanulmány a művészet közvetítő szerepét vizsgálja a valláspedagógia és a pasztorálpszichológia metszéspontjában. Kiindulópontja annak felismerése, hogy a fiatalok vizuális, testi és szimbolikus önkifejezése gyakran olyan egzisztenciális és hitbeli kérdéseket hordoz, amelyek nehezen közelíthetők meg a pusztán fogalmi jellegű oktatással. A tanulmány számba veszi az egyház és a neveléstudomány posztmodern művészethez fűződő ambivalens viszonyát is, és a művészetelmélet, a vallásfilozófia, valamint a pasztorálpszichológia kutatási eredményeire támaszkodva árnyaltabban értelmezi a kortárs művészet vallási és spirituális dimenzióit. Bemutatja, hogy miként válhat a művészet a befogadás, az önreflexió, a kísérés és az evangéliumi reménység közvetítő médiumává.

A tanulmány azt vizsgálja, hogy a szenvedélybetegségből való felépülés milyen teológiai és lelkigondozói jelentésszerkezetek mentén írható le református kontextusban. A kutatás négy olyan életútinterjú kvalitatív elemzésére épül, amelyek a Magyarózdi Drogterápiás Otthonban készültek. Az elemzés rámutat arra, hogy a felépülés nem pusztán az absztinencia elérését jelenti, hanem olyan identitásrekonstrukciós folyamat, amelyben a közösség és a kegyelem tapasztalata kulcsszerepet játszik. A tanulmány hozzájárul a református pasztorálpszichológia szenvedélybetegséggel kapcsolatos reflexiójához.

Jelen tanulmány a 20. századi erdélyi római katolikus egyháztörténet és pedagógia egyik méltatlanul feledésbe merült alakja, Veress Ernő (1892–1973) nevelésközpontú munkásságát tárja fel a korabeli sajtóorgánumokban (Erdélyi Iskola, Erdélyi Tudósító, Hírnök) 1933 és 1942 között megjelent írásainak elemzésén keresztül. Veress Ernő római katolikus papként, hitoktatóként, teológiai tanárként, íróként és szerkesztőként nem elszigetelt szakmódszertani kérdésként tekintett a nevelésre, hanem a Trianon utáni kisebbségi megmaradás, a társadalmi integráció és a népnevelés kulcsfontosságú zálogaként értelmezte azt. A tanulmány bemutatja azt a korszerű, reformpedagógiai gondolkodást, amelyben megjelenik a Don Bosco-féle megelőző nevelés (szeretet, bizalom, derű) adaptálása az erdélyi felekezeti oktatásban. Mindemellett a gyermeki és serdülőkori lélektan sajátosságait is tárgyalja.

Amikor ebben a tanulmányban az önsértésről beszélek, a Non-Suicidal Self-Injury Disorder (NSSID), vagyis öngyilkossági szándék nélküli önsértés zavarára utalok. Az emberiség történelme során számos olyan vallás és kultusz létezett, amelyben a kultikus önsértés a vallásgyakorlat részét képezte. Az Ószövetség egyik ismert példája az 1Kir 18,28–29, ahol Baal papjai megsebezték magukat, hogy istenüket meghallgatásra bírják. Jonathan Cahn szerint az ősi istenek – ha egyáltalán valaha eltűntek – új nevekkel tértek vissza napjainkban. A szenvedélybetegek gyakran különféle mentális zavarokkal is küzdenek, és nem ritka, hogy náluk az önsértés visszatérő, megszokott viselkedéssé válik. A vér kiontása az ókorban az istenek megszólításának és segítségül hívásának egyik eszköze volt. Felmerül azonban a kérdés: vajon a posztmodern kultúrában megjelenő önsértő magatartás összefüggésbe hozható-e bármilyen módon ezzel az ősi gyakorlattal?