Repository index

Az identitás szó általános jelentése a valamivel való azonosság, azonosulás, valamely közösséghez való tartozás. Önazonosságról akkor beszélhetünk, ha az énképünk vagy önazonosság-tudatunk (mindenkinek az önmagáról alkotott elképzelése) megegyezik vagy hasonlít valaki más, mások, tehát egy közösség önazonosság-tudatával. A keresztyén éntudat és a krízistudat is egyidős a keresztyén közösséggel, a gyülekezettel. Az őskeresztyéneknél a megkeresztelkedés jelentette az újjászületést, az új identitás kezdetét (Róm 6,4). Ez nem kettős identitást jelentett, az óemberét és az új emberét, hanem egyetlen identitást, a Krisztus által újjászült ember önazonosságát. Református identitásunk állandó része tehát a Krisztusban való lét, mert Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok. Identitásunk változó része az a szituáció, amelyben élünk, s amelyben naponta erkölcsi felelősségünk az adódó helyzetre, konfliktusra az állandó identitásunknak megfelelően erkölcsi választ adni.

Az idő, amelyet értünk és mégsem értünk: sem pontos definícióját, sem pontos mérését, sem lelki megértését nem sikerült tisztáznunk, mivel nem tudjuk kívülről szemlélni. Ha áttekintjük az időről való gondolkodás filozófiáját, sok érdekes és részlegességében igaz megoldásra találunk. A Szentírás alapján viszont közelebb kerülhetünk az idő lényegéhez, a teremtett idő jelentőségéhez ugyanúgy, mint a teremtetlen idő valóságához. Az idő megértése az Örökkévaló szempontjából nézve oldódik meg, mert aki Krisztusban van, annak örök élete van – minden időfogalom eszkatológiai értelmet nyer tehát; nem félelmet kelt az idő múlása, hanem értelmet nyer az örökkévalóság fényében.

Ötven éve megjelent egy rövid homiletikai könyvecske, ami mérföldkőnek bizonyult a homiletika történetében. Címe: Mint aki hatalom nélkül, szerzője pedig Fred B. Craddock. Fél évszázad elegendő távolság ahhoz, hogy értékelni tudjam azt a homiletikai koncepciót, ami a narratív paradigma alapján épült. fel. Ez az értékelés természetesen magyar kontextusból nézve készül, ahol a narratív prédikáció mindig is csak egy messziről jött vendégnek bizonyult az elmúlt ötven évben.

E rövid tanulmányban egyrészt Martin Luther King munkásságának kontextusát vizsgálják, előbb a feketeteológiát, majd az amerikai polgárjogi harc környezetét.

A református prédikátornak ambivalens elvárásokkal kell szembenéznie a 21. század kezdetén. Egyrészt erős nyomás nehezedik rá egyháza és gyülekezete részéről, hogy „jól prédikáljon”; másrészt a „prédikátor” és a „prédikálás” szavak inkább pejoratív jelentésárnyalatot kapnak a szekuláris környezetben.

A Szentírás különböző szövegei különböző módon fogalmaznak a válásról és a házasságról. Ezek a különbözőségek sok esetben a korabeli kontextusból adódnak. Emiatt minden szöveget, amely a házasságról és különösképpen a válásról szól, először is alaposan meg kell vizsgálni az adott történelmi kor és az adott élethelyzet viszonyaiban. A keresztyén etikai útmutatások megfogalmazása nem jelentkezhet a bibliatudományok közvetlen gyümölcseiként. Az etikai összefüggésrendszer csakis akkor lehet érvényes, ha a rendszeres tudományok eredményeképpen kapjuk meg. Ez az út a megszokott módon a Sancta Scriptura a sui ipsius interpress elv alapján a témához szorosan kapcsolódó locusokat veszi alapul és vonja le következtetéseit.

Ez a tanulmány azt kívánja bemutatni, hogy a szofisztikát elítélő homiletikák is – és nemcsak Pál idejében – retorikai műveletekkel élnek és retorikus gondolkodásmódban bontakoznak ki. Minden tartalomnak van stílusa, legyen a tartalom filozófiai, retorikai vagy akár teológiai, azaz tartalom és forma elválaszthatatlan egymástól. A stílus pedig retorikai kategória.