Németh Tamás

Vak Didümosz a 4. században az alexandriai teológiai iskola kiemelkedő tanítója és a szentháromságtani vitákban Athanasziosz harcostársa volt. 370 körül írta meg a Szentlélekről (De Spiritu Sancto) készített munkáját, amelynek célja az volt, hogy a nikaiai zsinat utáni vitákban az eretnekek ellen védelmezze a Szentlélek istenségéről szóló tanítást. Ennek érdekében először tisztázza azt, hogy a Szentlélek személy, isteni személy, aki nem keverhető össze valamelyik angyallal, és akinek munkája az Atya és Fiú munkájától egyszerre elkülönül, ugyanakkor azonosul vele, kiteljesíti. Didümosz teológiai érvelésének jellemzője a következetes biblicitás, jóllehet Órigenész teológiájának és logikájának nyomán halad, kerüli a spekulatív, filozófiai érvelést.

Az idő, amelyet értünk és mégsem értünk: sem pontos definícióját, sem pontos mérését, sem lelki megértését nem sikerült tisztáznunk, mivel nem tudjuk kívülről szemlélni. Ha áttekintjük az időről való gondolkodás filozófiáját, sok érdekes és részlegességében igaz megoldásra találunk. A Szentírás alapján viszont közelebb kerülhetünk az idő lényegéhez, a teremtett idő jelentőségéhez ugyanúgy, mint a teremtetlen idő valóságához. Az idő megértése az Örökkévaló szempontjából nézve oldódik meg, mert aki Krisztusban van, annak örök élete van – minden időfogalom eszkatológiai értelmet nyer tehát; nem félelmet kelt az idő múlása, hanem értelmet nyer az örökkévalóság fényében.

Az identitás szó általános jelentése a valamivel való azonosság, azonosulás, valamely közösséghez való tartozás. Önazonosságról akkor beszélhetünk, ha az énképünk vagy önazonosság-tudatunk (mindenkinek az önmagáról alkotott elképzelése) megegyezik vagy hasonlít valaki más, mások, tehát egy közösség önazonosság-tudatával. A keresztyén éntudat és a krízistudat is egyidős a keresztyén közösséggel, a gyülekezettel. Az őskeresztyéneknél a megkeresztelkedés jelentette az újjászületést, az új identitás kezdetét (Róm 6,4). Ez nem kettős identitást jelentett, az óemberét és az új emberét, hanem egyetlen identitást, a Krisztus által újjászült ember önazonosságát. Református identitásunk állandó része tehát a Krisztusban való lét, mert Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok. Identitásunk változó része az a szituáció, amelyben élünk, s amelyben naponta erkölcsi felelősségünk az adódó helyzetre, konfliktusra az állandó identitásunknak megfelelően erkölcsi választ adni.