egyház és teológia

A tanulmány Barth 1919-es tambachi előadását vizsgálva érvel amellett, hogy a református identitás nem a dogmatika ismétlésével, hanem a radikális krisztológiai fókusszal újítható meg. Bemutatom, hogyan cseréli fel Barth a vallási-politikai „kötőjeleket” a regnum gloriae szintézisére. A bevezetett „giroszkopikus metodológia” fogalma azt a dinamikus stabilitást írja le, ahol az emberi aktivizmus helyett a feltámadott Krisztus mozgása tartja egyensúlyban a hívőt, lehetővé téve a valódi, Isten szerinti cselekvést.

A magyar reformátusság turbulens időszakot él át. Népszámlálási adatok és vallásszociológiai kutatások tagságukban zsugorodó gyülekezeteket mutatnak, lelkészi és nem lelkészi tisztségviselők önértelemzése változáson megy át, közéleti szerepvállalás és társadalmi nyilvánosságban való megítélés tekintetében számos kritika irányul a történelmi egyházak felé. Ilyen helyzetben a teológiai reflexiók felértékelődnek – vagy éppen ezek hiánya mutatkozik meg alig titkolható módon, mégis súlyos következményekkel.

Megfelelő embert a megfelelő helyre. Tartja az angol mondás. Nyilván arról van szó, hogy egy közösségben az a kívánatos állapot, amikor ember és hivatal egymásra találnak. Sajnos gyakori eset, amikor nem így történik. Mindezt abban a hitben mondom, hogy semmi sem történhet Isten ordinációja, vagy éppen permissziója nélkül, aki gyakran megengedi, hogy méltatlannak ítélt vezetők álljanak az élen, s kegyelmének jele, hogy az alkalmatlan elöljárók ellenére is van hatalma megtartani egy közösséget.

Úgy látszik, hogy közegyházi életünkben van egypár téma – ilyen teológiai intézetünk jelen helyzete és jövője –, amihez nem nyúlunk. Vagy azért, mert a megelőzés helyett inkább az átmeneti korra (meddig még?) jellemző kivárást tartjuk célravezetőnek, ami még csak helytelen harcászati mód lenne. Pedig nem is biztos, hogy a kása forró, lehet, hogy csupán a macska óvatos. Vagy, mert a teológia nem közegyházi ügy.

Az egyház Krisztus teste. A teológia Isten Igéjének szent tudománya. Aki ezt a két állítást tagadja, vagy a kettőt egymással szembeállítja, az mindkettő létét vonja kétségbe. De nem csak ezt kell kimondanunk, hanem azt is, hogy az egyház lelkisége és a teológiai gondolkozás nem is választható el egymástól. Az egyháznak van egy testi létformája, úgy, ahogyan testületekben kormányozza önmagát, a teológiai gondolkozás testet ölt egy tanintézetben; azonban az egyházkormányzat nem önmaga az egyház, hanem annak csak létkerete, az intézet nem önmaga a teológia, hanem csak képviseli azt.

Több, mint tizenegy év távlatából nézünk vissza 1990. január 4-e délutánjára-estéjére, amikor négy-öt református teológiai tanár összehajolt, s nagy akarással, reménnyel már nem kellett félnie attól, hogy a mindenség konok falán zúzza véresre koponyáját. Ma sem tudjuk, hogy az Új bor, új tömlőben megfogalmazott álmaink eljutottak-e az egyházi közvélemény elé, vagy sem. Lehet, hogy eme első lépés után mi voltunk tétovák, lehet, hogy mások jobbatmegvalósíthatóbbat gondoltak ki.