Hazai teológiai neveltetésemnél fogva akaratlanul is ahhoz szoktam, hogy nálunk, ha nem is kiélezett, de valamennyire éles különbséget szokás tenni a gyakorlati és az úgymond elméleti teológia, illetve a teológia gyakorlati és elméleti oldala között. Így hát bizonyos fenntartással, rejtett kétkedéssel fogtam hozzá Walter Brueggemann Uttered beyond Fear – Isaiah 43:1–5, Mark 6:47–52 című prédikációjának tanulmányozásához.
Nem sokkal a rendszerváltás után a kutató egy időközben nyugalmazott lelkipásztort egy 1962-ből származó jelentéssel ajándékozott meg. A jelentés őróla szólt, még teológus éveiből. A tartalom, illetve a jellemzés az Állambiztonsági Szolgálatnak volt címezve, s röviden összefoglalva ez olvasható benne: a fiatalember „tehetségtelenebb, mint az apja”, „siralmasan gyenge”, mindenképpen meg kell akadályozni, hogy apja helyére kerüljön a gyülekezetben. Az élet fintora, hogy néhány évtizeden át a jelentő és a megfigyelt ugyanannak a lelkészi munkaközösségnek volt a tagja.
E nagyobb lélegzetvételű tanulmány a metafora jelentésalkotásáról szól. Nem kérdéses, hogy a teológiai kutatás és a szószéki igehirdetés, illetve a gyülekezeti szolgálat összefüggenek egymással. Mert ahogyan gondolkodunk a jelentésalkotásról, úgy értelmezünk, és ezzel máris a prédikációkészítésnél vagyunk. Ha pedig textusprédikációra törekszünk, akkor azt a szempontot követjük, hogy a bibliai szövegrész milyen jelentést, és annak milyen alkalmazását engedi meg; mert akik értelmeznek, azok a szöveg szolgái.
Vannak-e egyáltalán keresztény megoldások világi problémákra? – töpreng Dietrich Bonhoeffer, a 20. század erkölcsi gondolkodásának meghatározó alakja egy 1941-es írásában. A kérdés ma még nagyobb súllyal nehezedik az egyházakra, mint háromnegyed századdal ezelőtt. Nélkülözhetetlen kalauz ez a töredékesen is teljes mű mindazok számára, akik nem hajlandók kétes megoldásokkal elfojtani az ember sóvárgó igényét arra nézve, hogy együtt lássa a teremtményt és a Teremtőt, a történelmet és a történelem Urát, a testet és a testté lett Igét.
Ez a tanulmány elsősorban azt igyekszik feltárni és kielemezni, hogy az első felelős magyar kormány milyen hatást gyakorolt az egyházi életre és a felekezetekre. Ehhez leginkább a Pesti Hírlap 1848-as számai használnak forrásként, mint amelyek írott és hiteles adatokat közölnek a korról.
Erdélyi felekezeti tanintézetekben a 19. század első felében válnak ki a polihisztor tanárok közül azok, akik már inkább a reál-természettudományi tárgyakra szakosodnak. Ők a külföldi tanulmányútjuk alatt is a nyugati egyetemeken ilyen irányú előadásokat hallgattak, esetleg orvosi diplomát szereztek. Kolozsvárt három rangos tanintézetben is folyt matematikaoktatás. A Református Kollégiumban Méhes György és fia, Sámuel a kor színvonalán tanítottak. Az Unitárius Kollégiumban nem kisebb tudós, mint Brassai Sámuel adta elő a matematikát.
A dolgozat a történeti Jézus-kutatás „legújabb” eredményeit ismerteti röviden, illetve olyan Jézus-portrékat próbálok számba venni, amelyek sokszor kedvezőnek, máskor „meredeknek” hangzanak még a szabadelvűnek mondott „unitárius fül” számára is. Célom pedig az, hogy inkább a magam számára igyekszem egy kis világosságot gyújtani e vitatott és ellentmondásos Jézus-kutatás területén.
Háromszázhatvanöt évvel ezelőtt jelent meg Doce nos orare, quin et prædicare főcímmel az első magyar nyelvű kézikönyv az imádság- és prédikációszerkesztés módjáról. Szerzője a puritán eszmék első magyar hirdetője és képviselője, Medgyesi Pál (1605–1663). E jelentős kézikönyv megjelenésére és egyben szerzője születésének négyszáztizedik évfordulójára emlékezve kívánom feleleveníteni Medgyesi Pál homiletikai eszköztárát, s ugyanakkor megkeresni benne azokat az elemeket, amelyeket hasznosítani lehet 21. századi magyar református igehirdetésünk gyakorlatában.
Abból az egész Magyar Református Egyházra nézve is érvényes megállapításból – „az Egyház Krisztus teste, ezért egyedüli fejének az Úr Jézus Krisztust vallja” – egyenesen következik, hogy az egyház vezetésének Jézus Krisztus kezében kell lennie. Krisztus testének tagjaiként kötelességünknek kell ismernünk, hogy ajándékainkkal a többi tagok javára és üdvösségére készséggel és örömmel szolgáljunk (Heidelbergi Káté 55). Tehát az emberi feladat csakis a többi tagok javára végzett szolgálat lehet.
Alister E. McGrath oxfordi teológiatörténész ezt írta a Kálvin című monográfiájában: „Kálvinról beszélni annyi, mint Genfről beszélni. Kálvin és Genf egymást alakította, az ember és választott városának kapcsolata a történelem egyik legnagyszerűbb szimbiózisa.” Kálvinról beszélni gyakran annyit tesz, mint Genfről és a Szentháromság dogmáját tagadó Szervét Mihály kivégzéséről beszélni.