Research article

Magyarázat a Zsid 1-3 fejezeteihez.

A virágvasárnapi bevonulást mind a négy evangélista feljegyzi. Jézus Galileából kiindulva, a főváros közelében levő Betánián keresztül érkezik. A szinoptikusok szerint utasítja tanítványait, hogy előkészítsék a bevonulást, János nem erről beszél. Jézus Jeruzsálemben „talál” egy szamárcsikót s csak ott ül fel rá. A királymotívum mind a négynél megjelenik, Márknál azonban nem őt, hanem Dávid országát üdvözlik. (A többi eltérést lásd a versek elemzésénél.)

A 11. rész szerkezete világos. A 32. v.-ig folytatódik a megkezdett fejtegetés Izráel és a pogányok új helyzetéről, a 33-tól himnikus istendicsőítés olvasható. Kérdés a 9– 11,32 és a 33–36 összefüggése. Ezt a két szakaszt a 32. v. köti össze, mégpedig abban az értelemben, hogy az apostolt nem általában Isten nagysága, önhatalmúsága ejti ámulatba, hanem könyörülete. Azonban a 33–36. verseket önálló textusként is fel lehet fogni.

Az egész levél vezérszava az evangélium (9-szer fordul elő), az élet beszéde (2,16. v.), amelyet Pál oltalmazott (1,7. v.) s amelynek hirdetésében a filippiek részt vettek (1,5. v.). Az 1,27 szerint ehhez méltóan kell a gyülekezet tagjainak élniük, ami a textusban olvasható engedelmességet jelent.

Szárdisz az ókori Ázsia (Kis-Ázsia) egyik nagy városa. Kr. u. 17-ben földrengés sújtja, újjáépítik, de régi dicsőségét többé nem kapja vissza. Ebbe a metropoliszba él a kicsi keresztyén gyülekezet. Mai helyzet: Isten félti a világ nagy forgatagában élő egyházát. (A prédikációban nem szabad túl sokat időzni a város leírásánál.)

Az egyházban élő teológia nagyon helyesen az eszkatonra, a végső időkre függeszti tekintetét, de azt is tudnia kell, hogy a közbeeső történelmi időt nem szabad átaludnia. Az egyháznak napi gondjai vannak (kinek nincsenek?), de ha lecövekel a jelenbe, más „gondoskodik” helyette, róla. Két kérdésre keresem a választ: Először – az egyház–világ kapcsolatában –, hogy milyen élhető világot lát és láttat az egyház, és milyen feladatokat ismer fel a világ felé. Másodszor az egyházak jövőképét képzelem el, az ökumenizmus holnapját.

Jelen dolgozat célja: megvizsgálni, hogyan magyarázta Kálvin János az ellenség iránti szeretetről szóló bibliai tanítást, és a vizsgálat eredményéből levonni a mai etikára néző következtetéseket. A vizsgálódás első szakaszában számba vesszük azokat a szentírásbeli helyeket, ahol az ellenség iránti szeretetről van szó, és ismertetjük, hogyan magyarázta ezeket Kálvin a megfelelő bibliai könyvekhez írott kommentárjaiban.

Kálvin nemcsak az ige hirdetésére fektetett hangsúlyt, hanem annak befogadására és a cselekvő hit aktivizálására is. Úgy magyarázta az igét, hogy ezzel annak befogadását, a Krisztus iránti személyes viszonyt, az ő erejéből, áldásaiból való részesedést is serkentette. Ilyen vonatkozásban idézi Nagy István Kálvint a maga Homiletikájában, amikor arra mutat rá, hogy az ige nem azért hat a sákramentumban, mert hirdetik azt, hanem mert hittel vesszük.

Kálvint sem olvashatjuk ma a kálvinizmus hatástörténete nélkül. Itt azonban a „szerző védelmében” mindig szükség lesz egy olyan becsületes különbségtételre, amely a szövegek eredeti szándékát és mondanivalóját el tudja választani mind a később neki tulajdonított értelmezésektől, mindazok függetlenedett történeti hatásaitól. Úgy tűnik, hogy a Kálvin- kutatás éppen napjainkban fedezte fel ennek a különbségtételnek a fontosságát. A Kálvin interpretációk sokfélesége egyszerre gazdagság és teher.

Az idei esztendő Kálvin emlékezései kapcsán nagyon sokat foglalkozunk reformátorunk teológiájával, történeti szerepével, teológiai örökségével és annak máig ható erejével. Szabadjon megjegyeznem, hogy jelen írás szerzőjeként nem Kálvin-kutatóként, de a Kálvin János teológiájából élő teológusként a reformátori hitpragmatizmussal közeledek a genfi teológus életművéhez, azt a 20. század egyik meghatározó teológusának szemüvegén keresztül láttatva.