Révész Imre

A genfi Tanító már halálosan beteg volt 1564 áprilisában, amikor a nagyenyedi hitvitázó zsinaton megalakult Erdély református egyháza. A nagy haldoklónak azok közül a népek közül, amelyeknek kebelében az ö földi élete folyamán számottevő református egyház alakult vagy kezdett alakulni, körülbelül a magyarsággal volt a legcsekélyebb személyes összeköttetése. Ennek a végzetszerüségnek messze kiható következményei voltak, amelyek nem egy tekintetben még ma is fennállanak. Megkapó kárpótlásul a személyes összeköttetés hiányáért, a dolgok különös és mélyértelmü összetalálkozása folytán, az történt, hogy a földi küzdelmek világából búcsúzkodó Kálvin az erdélyi magyarság református egyházának bölcsője felett mégis hallatta tiszta és hatalmas szavát. Ekkor szólt ugyanis bele a lutheri és a helvét elvű reformátori irányok magyarországi-erdélyi (akkor már, ha mindent összeveszünk, másfél-két évtizede folyó) theologiai eszmecseréjébe eddigi tudásunk szerint legelőször egy magától Kálvintól származó theologiai, még pedig úrvacsoratani írat. A nagyenyedi zsinat volt tehát a legelső olyan egyházi és theologiai jellegű és tárgyú összejövetel a három részre tépett magyar hazában, amely fölött ott világított a genfi Theologus arca a maga hidegnek látszó, de rejtett izzásokból táplálkozó tiszta fényével: tehát nem másodharmadkézből eredő és addig inkább csak szivárgó hatásokkal pusztán, hanem saját tömör, kristályzengésű szavával.

Történelme csak annak van, ami alapjában egységes. Amikor a keresztyénség történelméről beszélünk, öntudatosan vagy öntudatlanúl, de benne is mindig egységet teszünk föl. Ez az egység más nem lehet, mint a szellem egysége. Keresztyén egyházak; felekezetek és vallásos társaságok, keresztyén tanok és keresztyén szertartások történeteit pusztán külön-külön, egymástól elszigetelten, vagy legföljebb csak külsőséges, időrendi összefüggésben tanulmányozva, magának a keresztyénségnek fejlődéséről soha nem tudnánk képet alkotni magunknak. Ma meg, a keresztyénségnek nemzetek és hitvallások szerint százfelé tagolt állapotában egyenesen kétségbe kellene esnünk ez állapot történelmi megértésének lehetősége felől, ha csak a külsőhöz tapadnánk. De a mélyebben néző szemnek észre kell vennie, hogy ez a sokféleség, akármily mélyen rejlő okai vannak, nem hat le magának a keresztyénségnek gyökeréig. Ez a gyökér ma is egy. A keresztyénség megannyi, egymástól oly különböző, sőt egymással többé-kevésbbé éles ellentétben álló történelmi alakulatát alapjában ma is ugyanaz az életerő: Jézus Krisztusnak lelke, a történelmi hatóerővé vált Szentlélek élteti és táplálja. Ez adja meg a tudományos lehetőségét annak, hogy a keresztyénségnek — mint ilyennek, mint egységnek — történelmi fejlődéséről beszélhessünk.