Repozitórium index

Philónnál a próféták, prófécia szavak jelentéstartalmát nem választhatjuk el az inspiráltság kérdésétől. Művei alapján egyértelmű ugyanis, hogy gondolkodásában ez ugyanazt az Isten kijelentését közvetítő állapotot jelöli. Az inspiráltság, eksztázis legmagasabb formája a prófétálás, amikor az ember többé nem ura saját értelmének, hanem Isten kisajátítja magának az embert és a Lélek használja hangképző szerveit. Ebből adódóan Philón szóválasztása a prófétálás jelenségére vonatkozóan alapvetően a nem bibliai görög nyelvből származik.

Lehetetlen arra nem eszmélni, hogy Jeremia kora az ótest.-i vallástörténet kulcsa. Csak aggodalmak között lehet mérlegre tenni e kort, mert az itt beállott fordulópont ismerete nélkül, rejtély marad előttünk az egész ótest.-i vallás. És ép ez a kor hivatott arra, hogy a személyiség, a próféta, Jeremia alakjának megragadó háttere legyen. Minél mélyebben járunk itt, annál inkább érezzük, hogy e prófétát nem a kora termette, hanem az Isten preadestinálta a népek fölé, hogy meg ne értse őt kora teljesen, ő meg ne értse korát, ne is könyörögjön. a népéért, ne tudjon remélni a legreménykedőbb korban sem, hanem, gyomláljon, irtson, pusztítson, romboljon, zokogjon, kétségbeessék s élepedt szívvel mégis építsen és plántáljon.

A tanítványság intézménye rendkívüli jelentőséggel bír az Újszövetség szempontjából. De vajon van-e valamilyen nyoma ennek az intézménynek a hellenista világon túl? Beszélhetünk-e tanítványságról az Ószövetségben? Játszott-e valamiféle szerepet az Ószövetség abban, hogy a tanítványság ilyen formát öltött a zsidóságon belül?

Megfelelő embert a megfelelő helyre. Tartja az angol mondás. Nyilván arról van szó, hogy egy közösségben az a kívánatos állapot, amikor ember és hivatal egymásra találnak. Sajnos gyakori eset, amikor nem így történik. Mindezt abban a hitben mondom, hogy semmi sem történhet Isten ordinációja, vagy éppen permissziója nélkül, aki gyakran megengedi, hogy méltatlannak ítélt vezetők álljanak az élen, s kegyelmének jele, hogy az alkalmatlan elöljárók ellenére is van hatalma megtartani egy közösséget.

Úgy látszik, hogy közegyházi életünkben van egypár téma – ilyen teológiai intézetünk jelen helyzete és jövője –, amihez nem nyúlunk. Vagy azért, mert a megelőzés helyett inkább az átmeneti korra (meddig még?) jellemző kivárást tartjuk célravezetőnek, ami még csak helytelen harcászati mód lenne. Pedig nem is biztos, hogy a kása forró, lehet, hogy csupán a macska óvatos. Vagy, mert a teológia nem közegyházi ügy.

Az egyház Krisztus teste. A teológia Isten Igéjének szent tudománya. Aki ezt a két állítást tagadja, vagy a kettőt egymással szembeállítja, az mindkettő létét vonja kétségbe. De nem csak ezt kell kimondanunk, hanem azt is, hogy az egyház lelkisége és a teológiai gondolkozás nem is választható el egymástól. Az egyháznak van egy testi létformája, úgy, ahogyan testületekben kormányozza önmagát, a teológiai gondolkozás testet ölt egy tanintézetben; azonban az egyházkormányzat nem önmaga az egyház, hanem annak csak létkerete, az intézet nem önmaga a teológia, hanem csak képviseli azt.

Több, mint tizenegy év távlatából nézünk vissza 1990. január 4-e délutánjára-estéjére, amikor négy-öt református teológiai tanár összehajolt, s nagy akarással, reménnyel már nem kellett félnie attól, hogy a mindenség konok falán zúzza véresre koponyáját. Ma sem tudjuk, hogy az Új bor, új tömlőben megfogalmazott álmaink eljutottak-e az egyházi közvélemény elé, vagy sem. Lehet, hogy eme első lépés után mi voltunk tétovák, lehet, hogy mások jobbatmegvalósíthatóbbat gondoltak ki. Ez a pár oldal hitünk szerint nem csak egy Isten szerinti, teljesebben megélhető egyházi jövőrajzot akart adni, hanem szeretett volna egy előre sejtett szétműködést megelőzni. Noha mindannyiunk fájdalmára nem ez történt, újraolvasva írásunkat, Isten iránti hálával mondjuk egymásnak – most pedig azoknak, akik kezükbe veszik folyóiratunkat –, hogy azokban a napokban a Teológia sok mindent tett le az egyház akkor még meg nem terített asztalára.