Repozitórium index

Közismert, hogy Huszár Gál debreceni énekeskönyve (1560/61) a 16. századi magyar református istentiszteleti éneklés gazdag, kottás dallamközlései révén is megkerülhetetlen forrása. Most úgynevezett rubrikái, rövid, vagyis itt-ott hosszabb liturgikus utasításai kerülnek a vizsgálat középpontjába, amelyek egyrészt kirajzolják a korabeli istentisztelet lefolyását, másrészt tapinthatóvá teszik az egymást követő liturgikus pillanatok mind teológiai, mind érzelmi-poétikai értelemben vett tartalmát. Segítségükkel lehetővé válik az énekek istentiszteleti műfajok szerinti csoportosítása is. A tanulmány a jelenkori református istentisztelet régóta esedékes, reformátori szellemű megújításához kíván hozzájárulni, alapvetően fontos információkkal is, de az inspirációs bázis feltárásával is.

Tanulmányomban Ádám Jenő munkásságát, valamint a református gyülekezeti énekek dallamát feldolgozó egyházzenei kompozícióit mutatom be. Kodály Zoltán neve mellett az övé elhalványul, pedig a zenepedagógia területén igen jelentős értéket teremtett: a mester elveit ő ültette gyakorlatba, több évtizedes, szorgalmas munkával, nemzedékek zenei oktatását segítve. Egyházzenei művei által a gyülekezeti énekkarok repertoárja gazdagodott.

Kolozsvár az erdélyi reformáció központjának tekinthető, s a legnagyobb magyar reformátor, Dávid Ferenc egyben az erdélyi reformátusok és az unitáriusok első püspökeként írta be nevét a vallástörténetbe. Ő ugyan fogságban, Déva várában hunyt el (†1579), de unitárius utódai mind Kolozsvárt székeltek, s itt is jutottak sírhoz a Házsongárdi temetőben. Sokuknak a síremléke fennmaradt, másoknak legalább lemásolták a feliratát. A református egyházban kialakult az a szokásjog, hogy a megválasztott püspök ott lakott és szolgált tovább, ahol a püspökké választás érte. Így rendszerint ott is került a sírba. Ezért aztán számos helyen tértek nyugovóra: Magyarigenben, Gyulafehérvárt, Nagyenyeden, Désen, Marosvásárhelyen. Az utóbbi város református temetőjében öten is pihenhetnek, de csak három püspöksírt tartanak nyilván1 és öveznek kegyelettel: Antal János (†1854), Bodola Sámuel (†1866), Csiha Kálmán (†2007).

A temetők legalább annyit beszélnek egy település történetéről, szellemiségéről, mint a történelemkönyvek és a levéltárak sárguló feljegyzései. Életünk irányultságát, életértékeinket nemcsak a „quo vadis”, a „hová mégy”, hanem az „unde venis”, a „honnan jössz” is egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul határozza meg. A „honnan” és a „hová” feszültségében egyéni életek és sorsok, de ugyanígy történelmi idők is megméretnek. Temetőnkben számos olyan egykor ismert személyiség pihen, aki erdélyi vagy partiumi kötődésű. Barangolásunk útvonalát a temetői parcellák szerint állítottuk össze. Az idők során néha szabálytalanul kialakított nyughelyek azonosíthatósága érdekében valamennyi sírt GPS-koordináták alapján tartjuk nyilván, ezeket a négyjegyű számokat zárójelben közöljük. *-gal jelöltem azokat, akik a Sárospataki Református Kollégiumban tanultak.

Mózes apósának a neve és személye nem egységes az ÓSZ-ben: hol Jetrónak (Ex 3,1; 4,18; 18,1 stb.), hol Reúélnek (Ex 2,19), hol Hobábnak (Bír 4,11) nevezik őt a hagyományok. Mindazonáltal abban egyetértés van az elbeszélések között, hogy egy midianita papról van szó, akivel Mózes házasság útján lép kapcsolatba. A kutatásban az is felmerül az Ex 18,10–12 alapján, hogy Jetró nem akármilyen pogány isten szolgálója, hanem Jhwh papja. Ez utóbbi feltételezést némelykor a régi midiánita-kénita hipotézis egyik érveként sorakoztatta fel a kutatás, mely szerint a jáhwizmus gyökereit a midianiták között kellene keresnünk, Izráelen kívül; azaz az izráeliták Jhwh tiszteletét a midiánitáktól vették volna át Mózes közvetítésével. Bár a kutatás már régóta szkeptikus az említett hipotézissel kapcsolatosan mindmáig vannak újabb képviselői, akik módosítva kitartanak az alaptézis mellett.

Ezen tanulmány azoknak a 16–17. századi református énekeknek a történetét vizsgálja, amelyek az újabb énekeskönyv-kiadásokból kimaradtak, de közben a nép nem hagyta feledésbe merülni, hanem továbbra is fenntartotta, megőrizte és különböző formákban átörökítette. A rövid történeti és fogalmi vizsgálódás után tanulmányom egy konkrét népi dallamot és annak elemzését mutatja be.

A 18. századi református kollégiumi éneklés sajátos szerepet töltött be a magyar dal- és kórusirodalom történetének alakulásában. Bár az énektanításra és a zenei ismeretek elsajátítására már korábban is nagy hangsúlyt fektettek ezekben az iskolákban, mégis a 17. századi énekkarok megszervezésével, majd a Maróthi György által bevezetett többszólamú zsoltárénekléssel, az 1743-ban megjelentett Goudimel-féle négyszólamú zsoltároskönyv kiadásával új irányt vett az egyházi, ugyanakkor a világi magyar zenei élet is.

Az Ószövetségben közel 650 helyen találkozunk a "Jeruzsálem" névvel. Ám ezek a referenciák jobbára a Dávid királyságát követő korszakra vonatkoznak, amikor Jeruzsálem politikai és vallási szempontból a királyság központjává válik. De milyen is volt ez a város, mielőtt Dávid fővárossá tette volna? Ez a tanulmány előbb röviden áttekinti azokat a bibliai utalásokat és régészeti eredményeket, amelyek fényt vetnek a monarchia korát megelőző Jeruzsálem életére. A tanulmány második, terjedelmesebb része a honfoglalás előtti Jeruzsálem kánaánita királya, Abdi-heba és az egyiptomi királyi udvar közötti diplomáciai levelezés anyagát dolgozza fel. Az ún. Amarnai levelek néven ismert gyűjtemény részét képező korrespondencia akkád nyelven íródott. Ennek a gyűjteménynek az itt közreadott magyar fordítása elsőrendű forrásanyag Jeruzsálem korai történetének rekonstrukciójához.

Berettyószéplakon a temetkezés kultusza a neolitikumig vezethető vissza. 1956-ban a református templom kőkerítésének a javításakor emberi csontokat ástak ki a földből. Mi több, az emberek azt tartják, hogy amikor a zsidó imaházat és az alsó iskolát építették (19. század közepe, 20. század eleje), akkor is és ott is találtak emberi csontokat. A régi középkori temető a református egyháztól egészen a Sár utcáig, annak bejáratáig, a Bálint utcán (sikátoron) át a régi kultúrházig terjeszkedett, követve a Nagy-patak meredek partját. A Bálint utcában 1959 augusztusában bontották le Papp János házát. Az új házának építésekor emberi csontokra bukkantak. A csontok mellett koporsómaradványokat is felszínre forgattak. A református templom mellé legkorábban a 11–12. században temetkeztek. 17–18. századig temetkezhettek a szűkön vett cintóriumba, amely fokozatosan növekedett, tágult a mostani Somlyó útig. 1842–43-ban „czinterem” a temető neve, legalábbis a kurátori számadásban.

Az énekkar jelenléte és szolgálata a protestáns istentiszteleten nem feltétlenül szükséges. Énekkar nélkül is teljes értékű liturgia tartható. Az istentiszteleti zene azonban nem zárkózhat el a többszólamúság és a magasabb művészi fokon megfogalmazott formák elől.