Repozitórium index

Ötszáz évvel ezelőtt a reformáció azzal a felismeréssel indult el, hogy az egyháznak vissza kell térnie a Szentíráshoz. Már maga ez az akarat teológiai meglátás volt, azaz a református teológia egyidős a reformációval. Mindennek pedig bölcsője Európa volt, mint ahogyan a későbbi eszmék, irányzatok szerinti elágazása is a mi földrészünkön történt és történik. Joggal beszélünk tehát évszázados európai református teológiáról, és mert mi magyarok, mintegy 30 év múlva ezt magunkévá tettük, teológiánkat méltán illethetjük az európai jelzővel. Ma, és a következő időkben a kérdést állandóan fel kell tennünk: mi a „teológia európaisága” kifejezésnek az értéke? Napjainkban földrészünkön mindenütt, Keleten különösen, mindenki az európai normáknak igyekszik megfelelni, az „eurokonform” védjegy és vízumpecsét még az eszmék áramlásában is.

Mi, erdélyiek nem tudunk megszabadulni egy bizonyos térképszemlélettől, mert a természetes határok (Kárpátok) és a mesterségesek (trianoniak) befolyásolták életünket, nem utolsósorban a kolozsvári Teológiáét. Eltekintve attól, hogy a 16. században az ország háromba szakadt, minket háromszor lépett át a határ: az első világháború után Erdélyt Romániához csatolták, Kolozsvár 1940-ben visszakerült az anyaországhoz, majd 1945 után újból Románia része lett. Azzal, hogy elszakítottak természetes életközegünktől, végvárrá és peremvidékké váltunk.1 Végvárrá, mert mi lettünk a nyugati keresztyén világ legkeletibb teológiája, ahova a szellemi áramlatok csak szivárogva érkeztek el, s peremvidékké, ahol a keleti bizantinizmussal és a babonaságig elmenő miszticizmussal szemben védekeznünk kellett. Így teológiai akadémiánk lelki-szellemi szigetté vált. Az utolsó, majdnem száz esztendő alatt ezt a „földrajzot” meg kellett tanulnunk.

A terrorizmus célja, hogy fenyegetéssel, illetve fizikai vagy mentális erőszak alkalmazásával félelmet keltsen egy olyan közösségben, amely a terrorizmusban résztvevő közösségével nem egyező, más világnézet értékeihez igazodva, akadályozza ez utóbbi elképzelése szerinti életforma kialakításához szükséges feltételek megvalósulását, illetve az annak megfelelő magatartásforma gyakorlását.

A nyert tapasztalatok alapján nyilván megállapítható, hogy az életkori sajátosságok érvényesülése nyomán a különböző nemzedékek között ellentétek jelentkezhetnek, sőt sokak véleménye szerint mindig jelentkeznek is. Mert az idősebb nemzedékre az jellemző, ami sajátossága az egyes személynek is, hogy ezek visszanéző emberek. A múltra tekintenek, oda, ahol megtalálják értékeiket, amelyekért dolgoztak, alkottak, s amelyek sikereket is jelentettek. Ami a múlt volt, az biztos, ahhoz ragaszkodnak, azt meg akarják tartani – s ezt tartják jónak, tovább is megtartandónak az ifjabb nemzedék számára is. Ezzel szemben az új nemzedék előre tekintő, a jövőbe vetíti vágyait, ott akarja megvalósítani önmagát. Így előre nézve, gyakran türelmetlenül sietne a jövő felé. Azonban nem tud vágyai szerint futni, mert akadályokba ütközik. Ilyen akadálynak látja az előtte járó idősebbek „maradiságát”. A nemzedékek szembefordulnak egymással, ellentétek, vagy éppen harc indul meg közöttük.

A csupán emberi látás azt érzékeli, hogy jó évtizeddel ezelőtt új idők köszöntöttek be hozzánk. Az új időkkel megnyíltak a külső hatalmi beavatkozással önkényesen lezárt zsilipek, s a lelkipásztori szolgálatra felkészülni óhajtó ifjaknak nagy csoportjai „árasztották el” a Teológiát. Ők már más generáció. Ők immár jó tíz éve, azaz zsenge ifjúkoruktól fogva az új idők neveltjei. Őket már az új idők formálták: a szabadság. Az a szabadság, melyről a többet tapasztaltak és ez által idősebbek, tudják, hogy sok tekintetben viszonylagos; sőt azt is látják, hogy ez a szabadság olykor már szabadosság a mindenkinek egyéni jog szerint minden lehetséges elv alapján.