Repozitórium index

A roma kérdés egy összetett és sürgető kérdés. Ezt mindenképp szem előtt kell tartani. A dolgozatírás folyamatában számos pozitív és negatív tényezőre bukkantam. Többek között negatív, hogy óriási a szakadék magyarok és romák között. A magyar etnikum hallani sem akar az integrálásról, a romák segítéséről – mert így is ingyen élnek az állam segítségével. Másik negatív tényező az évek során kialakult felfogás és sztereotípia, hogy a romák mocskosak, büdösek, nem szeretnek dolgozni stb. Voltak példák, ahol beigazolódnak az állítások, de voltak esetek, ahol az ellenkezője történt. Egy végtelenül színes kultúrával rendelkeznek – azok, akik nem integrálódtak, hanem megtartották szokásaikat – amelyről mi nagyon keveset tudunk. Ebből a kultúrából kiindulva jönnek a hátrányok, melyeket nem veszünk figyelembe és negatív jelzőkkel aggatjuk tele a romák összességét. Példának vehetjük az iskolázottságot. A roma gyerekek óriási hátránnyal kerülnek be az iskolába.

A dolgozat célja elsősorban az, hogy tudatosítsuk, fontos megismernünk társadalmunk tagjait. Elengedhetetlen a lelkészi munka elvégzéséhez, hogy ismereteket gyűjtsünk a mellettünk dolgozókról. Könnyebben megérthetjük gyülekezetünk tagjainak magatartásmódját, ha ismereteink vannak azokról az alapvető személyiségi formákról, melyek bizonyos korcsoportokat jellemeznek. Különböző generációk vesznek minket körül, akiknek életszemlélete eltérő. Ezeknek a különbségeknek következtében sokszor elhamarkodottan ítélkezünk, értetlenkedve figyeljük mindennapi életüket. A dolgozatban éppen ezért arra törekszem, hogy bemutassam azt a nemzedéket, akikkel a lelkészeknek kapcsolatot kell teremteniük.

A Korunk Irodalmi Folyóirat 1970. áprilisi számában megjelent egy dráma. Egy dráma, mely fenekestül felforgatta Erdély csendesnek, háborítatlannak nem mondható, de megszokott életét. Páskándi Géza Vendégség (Dávid Ferenc, avagy: DEUS EST UNUS?) című művéről van szó, melynek bevezető magyarázatában elolvashatjuk, hogy „a történelmi hűséghez csak a leglényegesebb dolgokban ragaszkodott a szerző. Elsősorban a humanista Dávid Ferencnek, a zseniális hitvallónak akart – a maga szerény eszközeivel – emléket állítani.” Nem állíthatjuk biztosan azt, hogy a szerző által írt sorok csupa pozitív véleményt váltottak ki az olvasókból. Ellenkezőleg, nem csak az irodalmi kritikusok véleményét osztották meg, de az Erdélyben élő unitáriusok nyugalmát is felbolygatták.