Repozitórium index

Ahhoz, hogy tárgyunkról érdemben és távlatosan szóljunk, a felekezeti zsoltáros istentiszteletek gyakorlatának közös alapjaként legalább két sarktételt kell elfogadottnak tekintenünk:
1. A Szentírás – és ezen belül A zsoltárok könyve – kinyilatkoztatott/kijelentett szöveg, amely irodalmi, poétikai, retorikai stb. jegyein túl a fizikai világot meghaladó valóságra irányítja a hívő ember figyelmét, ezért benne nem csupán szellemi-esztétikai befogadás-élményt indukál, hanem alkalmassá válik az Istenhez való beszéd megformálására; az „irodalmi” Biblia-szöveg és annak nyelvi arculata ezért istentiszteleti kifejezésmóddá magasodhat.
2. A különféle keresztény hitrendszerek és felekezetek doktrinális sajátosságainak tiszteletben tartása mellett a Szentírás alapú együttes imádkozásban lehetségessé válik a lelki közösség, amely a keresztyénekben megalapozza és élhetővé teszi az egyházegyetemesség meggyőződését.

Míg a történelmi Magyarország területén az emberek többnyire beleszületnek az egyházba öröklődés, szülői hagyomány folytán, addig az idegenbe szakadt hazánk fiai és leányai – minden köteléktől felszabadulva – vagy csatlakoznak egy egyházi közösséghez, vagy nem. Már nem köti őket a lelki környezet, a megtartó és fenntartó egyház ereje úgy, hogy ne térhetnének ki előle. A nagy szabadságban megszűnik a hazai népegyház jelleg. Csak azok csatlakoznak általában egy vallásos közösséghez, akik hitüket bátran megvallják, és bizonyságtevőkké válnak. Az ilyen egyházat hívjuk hitvalló egyháznak.

Dolgozatomban először arra térek ki, hogy miért volt szükséges az istentiszteleti reform, majd ismertetem a liturgia hanyatlásának folyamatát és a 20. századi reformtörekvéseket Németországban és Magyarországon. Ezután az erdélyi viszonyokra térek ki. A kutatásom során fellelt forrásokat időrendi sorrendbe helyeztem, hogy a liturgikus mozgalom folyamatáról követhető képet alkossak. A kép nem teljes, de irányadó és következtetni enged arra, ahogyan a folyamat lezajlott.

A téma iránti érdeklődésemet az evangéliumi egyházakban bevett szokás keltette fel. Mégpedig az, hogy számukra nagyon hangsúlyos a gyülekezeti tagok bizonyságtevő szolgálatának gyakorlása. Ennek a szolgálatnak megvan a helye az istentiszteleti alkalmon is. Abban áll, hogy az a gyülekezeti tag, aki megtapasztalta Isten jelenlétét, munkáját életében, erről a tapasztalatról a gyülekezeti alkalmon, is beszámol. Az a kérdés merült fel bennem, hogy az evangélikus és általában a többi történelmi protestáns egyházban miért nincs ilyen szolgálat. Nem tartjuk fontosnak a bizonyságtevést? Tartózkodunk a fogalomtól, és inkább nem használjuk, nehogy félreértsenek. Lehetséges, hogy azért, mert az ilyen jellegű bizonyságtétel nem mindig építő jellegű? Vagy éppen túl elfogult?