Repozitórium index

Ez a dolgozat a keresztyénség és a késő sztoa gondviseléshite közötti hasonlóságokat, illetve különbségeket tárgyalja. A keresztyénség óvakodott a sztoikusoktól, a pogánysága miatt, maga Marcus Aurelius, a filozófus császár pedig üldözte a keresztyéneket, noha nem tudott róluk semmit. Megfigyelhető a sztoicizmus képviselőinek műveit olvasva, hogy számos ponton van hasonlóság a sztoikusok és a keresztyének nézetei között, ennek egy szeletét vizsgáljuk meg most, a gondviseléshitet. A gondviseléshit jelentőségét az támasztja alá, hogy a történelem során az ember mindig ki volt téve a világ hatásainak, bántalmainak, legyen szó természetről vagy politikai hatalomról – ilyen helyzetben, az ember próbálja bizalmát a felsőbbrendű hatalmakba helyezni. A gondviseléshit kér oldalról kerül megvilágításra, Marcus Aurelius Elmélkedések című műve és a Heidelbergi Káté alapján.

Jézus történetével, a vallásos képzetekkel manapság már a vizuális média csatornáin keresztül értesülnek az emberek. Onnan gyűjtenek információt, az ott ábrázolt alakok, gondolatok, képzetek határozzák meg a bemutatott témáról kialakult véleményeiket. S mivel nekünk, unitáriusoknak, is vallásunk központi tengelyében ott van Jézus tanítása és személye, ezért nem mellékes tisztába lenni azzal, hogy milyen Jézus-portrékkal, reprezentációkkal találkoztak az emberek a vizuális médiában, mesékben, filmekben. S mivel nekünk kiemelten fontos a történeti Jézus alakja, ezért felmerül a kérdés, hogy a vizuális médiában, a jelenlegi dolgozat esetében a játékfilmekben, megjelenik-e a történeti Jézus alakja, egyes árnyalatai, az ember Jézus-portrék? A dolgozatban azt a témát próbálom meg körül járni: az elmúlt század és napjaink játékfilmjeiben hogyan jelenik meg Jézus alakja.

A debreceni szerkesztői közösség új, magyarított címmel látta el tudományművelő folyóiratát. Ugyanakkor az előd folyóiratéhoz képest új licencszámot szerzett.

Dr. Geréb Pál (1912–1991) teológiai professzor emlékezete. - Összeállította: Adorjáni Zoltán

"Laci, buktassuk meg a Szemlét!" – ezekkel a szavakkal állította meg a kolozsvári Teológiai Intézet főkönyvtárosát, a lelkésztársak és a barátok kedves Cogitóját az egyik jeles professzor a kommunista diktatúra „aranykorában”. A megszólított jó tollú ember volt, egyházunkban tudományos tekintély: minden adva volt ahhoz, hogy besegítésével silánnyá változtassa és elsorvassza az ateista nyomás alatt is élő és feljődő, kéthavonta megjelenő testes folyóiratot. Ráadásul a megszólított ereiben székely vér csörgedezett, adott esetben indulatos is tudott lenni, de azért most nem hirtelenkedett. Azonnal felmérte, hogy a „konspiráció” mögött, amibe be akarják vonni, személyes ellentétek dúlnak az egyházi lap műhelyének főmunkatársai és a lelkészek képzését munkáló tanárok között. Így aztán szemérmesen, de annál meggyőzőbben hárított: „De hát a Szemle ’egyke’! Nem tehetjük meg, hogy nélkülözze az egyház. A Szemlét nem megbuktatni, hanem felemelni kell.”