Repozitórium index

A lelkészi szolgálatot vállalók életének kiemelkedő eseménye a lelkésszé avatás vagy népegyházi kifejezéssel élve, a papszentelés. A protestáns egyházak szóhasználatában megmaradt ugyan a lelkész- vagy papszentelés kifejezés, de a római katolikus egyház gyakorlatával ellentétben ez nem szentség, hanem az egyház által gyakorolt szertartás, ritus ecclesiasticus. Ebben a tanulmányomban az unitárius paprendelés (ordináció) gyakorlatáról, illetve a lelkészi oklevél és eskü szövegének változásairól értekezem röviden.

This study presents the doctrinal environment of the Nicaeno-Constantinopolitanum, including its lost Tomus, mentioned by the synodal epistle of 382, in light of which the Creed’s theology ought to be explained. Despite some lacunae, modern scholarship established links between the West (Rome), the Antiochene council of 379 and the ecumenical council of 381. The Fathers’ attempts to find new methods of expressing a pneumatology based on the threefold ὁμοούσια demonstrate that the consubstantiality was meant to be extended to the Spirit. The Early Church regarded the Nicene Creed as being “the faith” (ἡ πίστις) or “the symbol” (τὸ σύμβολον). The other three formulae (of 381, 433 and 451) were definitions or explanations (ὅροι) of, yet by no means additions to “the ancient faith of the 318 holy Fathers”.

Az erdélyi protestáns egyházak a zsinatok keretében vizsgáztatták, iktatták be és bocsátották ki szolgálatra lelkészeiket. Ennek voltak igazoló okmányai azok az egyleveles lelkészszentelési bizonyítványok – latinból átvett néven formáták, amelyeket a zsinat adott ki, és amelyeknek célját a jelen tanulmányban bemutatott nyomtatvány fogalmazza meg.

A téma iránti érdeklődésemet az evangéliumi egyházakban bevett szokás keltette fel. Mégpedig az, hogy számukra nagyon hangsúlyos a gyülekezeti tagok bizonyságtevő szolgálatának gyakorlása. Ennek a szolgálatnak megvan a helye az istentiszteleti alkalmon is. Abban áll, hogy az a gyülekezeti tag, aki megtapasztalta Isten jelenlétét, munkáját életében, erről a tapasztalatról a gyülekezeti alkalmon, is beszámol. Az a kérdés merült fel bennem, hogy az evangélikus és általában a többi történelmi protestáns egyházban miért nincs ilyen szolgálat. Nem tartjuk fontosnak a bizonyságtevést? Tartózkodunk a fogalomtól, és inkább nem használjuk, nehogy félreértsenek. Lehetséges, hogy azért, mert az ilyen jellegű bizonyságtétel nem mindig építő jellegű? Vagy éppen túl elfogult?