Repozitórium index

Ez az előadás amellett áll ki, hogy fel kell éleszteni a teológiát mint mesterséget, éspedig oly módon, hogy teológiai hallgatóknak meg kell tanítani a teológus-mesterséget. Ennek érdekében három kérdéskört bont ki: 1. Milyen a kézműves mentalitás a paraszti mentalitással szemben? 2. Miként értendő és hogyan tanítható a teológia mint mesterség? 3. Szabad-e egyáltalán a teológiát mint mesterséget űzni? Végül néhány következtetést von le: az a teológus, akire mindinkább szükségünk van, olyan igazi mesterember, aki mindig újat tanul, hajlandó átképezni magát, hogy a gyülekezetnek a legjobbat nyújtsa; aki önmagát és teológiáját kivetítve szerénnyé lesz; és aki szemmel tartva az atyák hagyományait és a keresztyén emberek életét kész megtisztítani az evangéliumot a letűnt korok örök érvényű igazságokká kiáltott terméketlen magyarázataitól.

Sok szövegben úgy jelenik meg Izrael, mint a világ többi népe közül kiválasztott nemzet, aki az ő Istenével egy kizárólagos utazásra váltott menetjegyet. Egy toleranciára épülő társadalom akár veszélyesnek is tekintheti ezt az enkláveteológiát, főként akkor, ha az itt megjelenített szövegeket és szemléletmódot valaki a mai társadalomra nézve is irányadónak tekintené. Minden olyan modern teológiai intézménynek, amelynek tanrendjében a bibliai hagyományok nem csupán vallástörténeti dokumentumként jelennek meg, hanem a normatív corpus részeként, foglalkoznia kell e szövegek által felvetett problémával. Mert pontosan ez a mérvadó jelleg az, amely miatt az a szöveggyűjtemény problémássá válhat. Éppen azok a modern olvasók, akik különböző mértékben ráhangolódnak az Ószövetség lelkületére, nehezen tudják összebékíteni e szövegek normatív jellegét a modern tolerancia és emberi méltóság eszméivel.

Az utóbbi évtizedekben a szociális munka és a vele rokon foglalkozások szakirodalma nagy figyelemmel fordult a fogyatékosság kérdésköre felé. Sok társadalomkutatási program esetében megállapítható, hogy a fogyatékosság, a fogyatékkal élők élete, társadalmi helyzete az érdeklődés középpontjába került. A szakirodalom érdeklődésének elmozdulása annak tulajdonítható, hogy ebben a kérdésben szemléletváltás következett be a szakemberek, illetve némely ország társadalmának körében.

Manapság az inklúzió a legnagyobb gond a fogyatékkal vagy hátrányos helyzetben élő emberekkel kapcsolatosan, vagyis az inkluzív oktatás, felkészítés, lakhatóság, foglalkoztatás, munkahely és szabadidő, sport stb. megfelelő felkínálása számukra. Ennek már megfogalmazása is nehézségekbe ütközik, az elméleti háttér kiépítése igen akadozik, a gyakorlat pedig sajnos lesújtó. Ha gondolataink egyházközelben mozognak, felmértük-e, hogy hány református templomunk akadálymentes fizikai értelemben, hogy az értelmi szféráról ne is beszéljünk?

Ritka, hogy elődeink ilyen sok, szám szerint 4, egymástól igencsak különböző történelmi korszakot éltek át. Nekem most itt Musnai László életéről és munkásságáról kell megemlékeznem. Nem sokat kellett elmélkednem afelett, hogy miként különítsem el életének egyes korszakait, mert a történelem megtette helyettem.

Erőss Lajos, a méltatlanul elfeledett dogmatikus és püspök emlékét néhány utcanév őrzi Debrecenben, valamint Püspökladányban, ahol az általános iskola névadója is lett. Erőss Lajos a Debreceni Református Kollégiumban tanult. A lelkipásztori szolgálatban eltöltött évei után ismét visszakerült az alma mater falai közé. A dogmatikatanári katedráról a lehető legnagyobb tudással igyekezett felvértezni diákjait a lelkipásztori szolgálatra. Rövid időn belül pedig a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökének választották meg. Hirtelen bekövetkezett halála után ránk maradt befejezetlen életműve lehet oka annak, hogy élete és munkássága feldolgozatlan maradt. Ennek rendszerezése, értékeinek felmutatása pedig az utókorra vár.

A kolozsvári Ev. Ref. Theologiai Fakultás történetét olvasva, alig találunk utalást arra, hogy már megnyitása előtt volt egy tanára, aki kiküldetésben Nagyenyeden tanított, és nem érte meg a kolozsvári intézet tényleges felállítását, amelynek talán igazgatói székét is elnyerhette volna. Berde Sándor ez a mindössze négy esztendeig tanárként szolgáló teológus.

Úgy látszik, hogy közegyházi életünkben van egypár téma – ilyen teológiai intézetünk jelen helyzete és jövője –, amihez nem nyúlunk. Vagy azért, mert a megelőzés helyett inkább az átmeneti korra (meddig még?) jellemző kivárást tartjuk célravezetőnek, ami még csak helytelen harcászati mód lenne. Pedig nem is biztos, hogy a kása forró, lehet, hogy csupán a macska óvatos. Vagy, mert a teológia nem közegyházi ügy.