Repozitórium index

Ezen tanulmány azoknak a 16–17. századi református énekeknek a történetét vizsgálja, amelyek az újabb énekeskönyv-kiadásokból kimaradtak, de közben a nép nem hagyta feledésbe merülni, hanem továbbra is fenntartotta, megőrizte és különböző formákban átörökítette. A rövid történeti és fogalmi vizsgálódás után tanulmányom egy konkrét népi dallamot és annak elemzését mutatja be.

Ezzel tanulmánnyal Kaposi Sámuel Disputationum practicarum de desertione spirituali pars quarta című ifjúkori munkájára kívánjuk felhívni a figyelmet ,  s egyben öztönözni ennek további kutatását. Tudatában  vagyunk annak, hogy a „nagyobb önrészt” Kaposi Sámuel munkájában  gondosabb, pontosabb és elmélyültebb vizsgálat által lehet minden  kétséget kizáróan megállapítani. Amennyiben egy mélyebb vizsgálat is Kaposi (és diáktársai) szerzőségét valószínűsíti, a további kutatás utánajárhat annak az izgalmas kérdésnek is,  hogy vajon ez a disputáció tekinthető-e az első olyan magyar kézből származó munkának, amely a lelki elhagyatottsággal és a depresszió kérdésével foglalkozik.

Háromszázhatvanöt évvel ezelőtt jelent meg Doce nos orare, quin et prædicare főcímmel az első magyar nyelvű kézikönyv az imádság- és prédikációszerkesztés módjáról. Szerzője a puritán eszmék első magyar hirdetője és képviselője, Medgyesi Pál (1605–1663). E jelentős kézikönyv megjelenésére és egyben szerzője születésének négyszáztizedik évfordulójára emlékezve kívánom feleleveníteni Medgyesi Pál homiletikai eszköztárát, s ugyanakkor megkeresni benne azokat az elemeket, amelyeket hasznosítani lehet 21. századi magyar református igehirdetésünk gyakorlatában. Meggyőződésem ugyanis, hogy prédikálásunkat nemcsak a modern lélektani és kommunikációtudományi kutatások eredményeire építve tehetjük jobbá, hanem szükséges megismernünk és alkalmaznunk azt is, amit hitvalló elődeink tanítottak az igehirdetésről.

A török előtt Magyarország legnépesebb, magyarok által lakott vidéke a Temesköz volt. Elnéptelenedésére, majd népességének kicserélődésére a török uralom több mint másfél évszázada alatt, illetve az utána következő csaknem ugyanannyi ideig tartó osztrák fennhatóság alatt került sor. A kiegyezéstől az első világháború befejezéséig egy füzér telepesközség jelenik meg a Béga mentén, Lugos és Facsád között. Az akkori vezetőség bölcsen gondolta, hogy egy-egy helyre azonos vallásúakat telepít, ha nem is mindig egy ugyanazon helyről. Az államilag támogatott telepes falvakat harminc évvel megelőzve, Bunyaszekszárd az elvándorlóktól saját pénzen megvásárolt birtokokra épült.