Repozitórium index

Ebben a tanulmányban az úgynevezett a „régi-új” énekekkel foglalkozunk, vagyis azzal a kérdéssel, hogy miképpen érvényesül a kontrafaktum módszere a gyülekezeti énekek megalkotásában. Ha pedig azt is megvizsgáljuk, hogy a reformációtól kezdve napjainkig miként születnek új énekek ezzel a módszerrel, és hogy a bibliai „új ének” megjelölés mennyire jellemző ezekre is, akkor a kérdés már nem csak történeti szempontból lehet érdekes.

Református egyházunkban ma számos kérdés vár feleletre, s ezeket szervezetten, irányítottan is közérdekűvé kell tenni. Ilyen a konfirmáció is, amelyről ez év februárjában volt szó a Székelyudvarhelyen tartott kollokviumon, s ilyen a mai és a holnapi egyházkerületi alkalom is. A cél az, hogy innen a kérdések elkerüljenek az egyházmegyékhez, a gyülekezetekhez és főleg, hogy minél több lelkipásztor és nem lelkészi egyháztag közös gondjainkat személyesen vállalja, azokról gondolkozzék, vitatkozzon, arra nézve javasoljon.

Nem tudom, kicsoda az ember (szerencsére nem vagyok egyedül, többek között a nyolcadik zsoltár szerzője is szolidáris velem), következésképpen azt sem, ki a mai ember. Továbbmenve pedig, még a fölöttébb gyanús ki vagyok én kérdés sem tekinthető csupán amolyan pubertáskori identitáskeresésnek; ne feledjük súlyos teológia- és filozófiatörténeti hozadékát. Itt csupán három alapmodellre utalok.

Ebben a dolgozatban átfogó képet próbálok nyújtani arról, hogyan és milyen körülmények között alakult ki a konfirmáció gyakorlata a protestáns egyházakban, az unitárius egyházban, milyen hitelvek határozták meg ezt a szertartást. Ezt követi a konfirmáció gyakorlati vetületeinek vizsgálata.

A vallásoktatás minden pedagógus és lelkész életében kihívás, de egyben lehetőség is. Kihívás, mert a mai világban nem könnyű megszólítani a fiatalokat, ezért meg kell találni a megfelelő módszert ennek elérése érdekében, ami nagymértékben függ a valláserkölcsi nevelő jellemétől. Lehetőség, mert minden fiatalban ott van az isteni szikra, melyet születésünk pillanatában kaptunk ajándékként és amelyet kamatoztatni kell. Úgy gondolom, hogy a konfirmációi felkészítésben nem csak a gyakorlati munkának van fontos szerepe, hanem az elméleti tudást is fontos elsajátítani. A konfirmáció pásztorálpszichológiai szempontjaival foglalkozom, amelyben elengedhetetlenül fontos szerepet kap a rítus. A konfirmációt ilyen tekintetben a felnőtté avatás rítusának is nevezhetjük, amely az előkészítés, kikérdezés, befogadás állomásain megy keresztül. A konfirmáció gyakorlati aspektusaira hívom fel a figyelmet, amelynek nagyon fontos esztétikai szerepe van az konfirmációi ünnepség során.

A dolgozatírás során a Heidelbergi Káténak azon kérdés-feleleteivel foglalkoztam, melyeknek tanításai/üzenetei a mindennapi élet vonatkozásában bizonyságul szolgálnak az Istenbe vetett hitünkről. Ehhez igazodva, a Káté következő kérdésköreit magyarázzuk a II. éves konfirmandusoknak: a Tízparancsolat magyarázatáról, az Isten iránti hálából származó jócselekedetekről, valamint a sákramentumokról, mint Krisztus által szerzett látható jegyekről és pecsétekről. A konfirmációs felkészítő alkalmakon szembesülni fogunk azzal, hogy a fentnevezett kérdéskörök nem csupán jól hangzó „elméleteket” rejtenek magukban, hanem egészen konkrét, gyakorlati módon kapcsolódnak élethelyzeteinkhez: pl. az Istennel való közösségünk meghatározza az embertársainkkal való kapcsolatainkat; amennyire számolunk az Isten irántunk tanúsított áldozatos szeretetével, bűnbocsátó kegyelmével, megváltó örömhírével – annyiban fogunk tudni mi is szeretettel, türelemmel, megbocsátással viszonyulni felebarátaink iránt.

A konfirmáció és az úrvacsorához való bocsátás nem csak a teológusokat foglalkoztatja, hanem a gyülekezeti tagokat is. Sajnos magyar nyelvterületen még csak hézagosan kutatott terület ez. Az evangélikus káté történet és konfirmáció történetéről kevés adat áll rendelkezésünkre, ez a kérdés még részletes kutatásra szorul. A szakirodalom mellett, modern irodalom is rendkívül sokat foglalkozik a konfirmáció kérdésével.

„Aki énekel, az kétszer imádkozik”. Augustinus mondata sokszor felbukkan a dolgozatomban, jelezve azt, hogy a gyülekezeti éneklés nem egy haszontalan elem az istentisztelet keretén belül. Sőt mi több, nem csak a gyülekezeti közösségen belül van jelentősége, hanem a keresztény gyülekezeti tag személyes életében is. Dolgozatom egy átfogó összefoglaló arról, hogy mi tulajdonképpen a gyülekezeti éneklés. Egy idősíkot követve kitérek arra, hogy mit jelentet az Ó- és Újszövetség gyülekezetének és emberének az ének szerepe a mindennapokban, hogyan vélekedtek erről a reformátorok, milyen álláspontokat képviselnek az egyházzenészek, valamint a kortárs szakértők hogyan vélekednek minderről. Figyelembe véve a gyülekezeti éneklés sajátos funkcióit, azokra a kérdésekre kerestem a választ, mint teljesebb kifejeződésre juthat-e a hit az éneklés során? Háttérbe szorult-e, az egyház megítélésében, az éneklés-zenélés fontossága? Tulajdoníthatunk-e missziói erőt az éneklésnek?