Repozitórium index

John Chrysostom uses military metaphors from Romans to help believers understand their relationship with God and engage in spiritual warfare. He compares circumcision and baptism to expand their meaning. By likening body parts to weapons, he teaches that individuals choose whether to serve truth or sin. In this analogy, God is the commander, and believers are soldiers fighting sin, stressing obedience and trust. Chrysostom urges obedience to God akin to soldiers obeying their leader, connecting it with faith-based trust. Military imagery encourages active participation in battling sin, emphasising commitment beyond formal duties. Overall, Chrysostom’s metaphors aim to deepen the congregation’s faith through active engagement and obedience.

A Kárpát-medencei etnikumok mesenarratívájában a mostohaság fenoménje (árvaságra jutás, elválás, otthonról való eltávolítás, másvalakinek való átadás vagy újraházasodás miatt) igencsak gyakran fordul elő különböző típusok variánsaiban. A mítoszkutatók és folkloristák, az exegéták és a középkori, illetve az újkori történelem jeles tudósai számos diszciplína szemszögéből alaposan feltérképezték e fenomént. Ám az egyes mesenarratívák irodalmi hermeneutikai elemzése révén feltárul az a történelmi és szociokulturális háttér, egyéni és lokális közösségi tapasztalat, amelyből a társadalmi lét peremére vetett, olykor a családban éppen csak megtűrt, esetenként jogfosztott gyermek léte értelmezhető. A mesemondók – mintegy az elviselhetetlen mostohalét kompenzációjaként – egy, a hős mellé rendelt segítő lény, „istenküldötte ember” közbenjárása révén igyekeznek a rossz-tapasztalatot felülírni a jó-sors megteremtésének lehetőségével.

Az Újszövetség keresztelésről szóló szövegrészei igen sokszínűek, ennek ellenére lényegében két csoportba sorolhatjuk ezeket. Az egyik csoportba olyan szövegrészek tartoznak, amelyek a történeti Jézushoz kötődnek. Ezekkel értelemszerűen a történeti iratokban találkozunk elsősorban, s így egy bizonyos „történetiség” határozza meg őket. A történetiség szót azért tettem idézőjelek közé, mert az Újszövetség történeti anyagának írásba foglalása általában későbbi az inkább elméleti jellegű levélirodalom darabjainál, és ezekben természetesen a történésekhez, az eseményekhez kötődve fogalmaznak. Bár nyilvánvaló, hogy a történeti Jézus alakjának felidézését a már létező egyház hitvallása, tapasztalata és gyakorlata is befolyásolta, ez a történeti jelleg mégis erősebb a nem történeti Jézussal foglalkozó írásokénál, ahol a személyes hitvallás és a már részben kidolgozott elvek az elsőrendűek

A Szentírás két alapténye, a teremtés és a megváltás leírásában számos olyan helyzet: esemény, találkozás olvasható, amelyekre nincs emberi magyarázat, amelyeknek nincs kikövetkeztethető oka, amelyekben nem fedezhető fel semmilyen következetesség. Ezek a köznyelv és -gondolkozás szerint véletlenek, a filozófia pedig sorsszerűségnek nevezi. A természettudósok törvényszerűségeket állapítanak meg, de be kell vallaniuk, hogy olyan kozmológiai események is lejátszódhattak, amelyekre nincs magyarázat. A történészeket nem annyira az esetlegesség (események, találkozások egybeesése) érdeklik, mint inkább azoknak következményei, s nem felelnek arra a kérdésre, hogy mi lett volna, ha… – teljesen jogosan.

Olyan téma kidolgozására kaptam felkérést, amely a politika területére tartozik, s az a feladatom, hogy teológiai gondolkozással behozzam az egyházi szóhasználatba és köztudatba. Tudom, ezt már mások is megtették. A szolidaritás viszont nem teológiai fogalom, akkor sem, ha a 18. század végi, majd később, a 20. század első felében élt teológusok részben azzá tették.

Ezzel a szerény munkával, a Krisztus-hívők ama csoportja iránt kívánom leróni tiszteletemet és szeretetemet, akik a baptistált Jézus Krisztustól soha — még a küzdelem, szenvedés idejében — sem maradtak, el. Akik az ő „Mesterükért" éhséget, szomjúságot, fogságot, botozást egyaránt elviseltek. Sőt a legborzasztóbb gyötrelem óráiban; a vérpad, lenyakaztatás, vízbefojtás vagy a megégetés kínos perceiben is, bátor bizonyságtevői voltak az Űr Jézus Krisztusnak.

Most már lehetséges fentartás nélkül a vallástörténeti alapra helyezkedni és a vallás metafizikai oldalát minden csorba nélkül egészen természetesen érvényesíteni. Így egészen közel juthatunk a bibliához, és bele helyezkedhetünk annak eredeti világnézletébe. Ez által az élettelen, merev orthodoxia életet; a ma általában elfogadott pietizmus pedig csontot és izmokat nyer. A metafizikai alapon tartott vallástörténeti theologia az igazi keresztyén, és egyben tudományos theologia, mely a vallásnak úgy tapasztalati, mint metafizikai oldalát összefoglalja. Es nekünk igazi gyönyörűség volt Mk nyomán a nagy mindenség egész egyetemét bejárni Jézussal a mennyei Atya előtt: Galilea virágos lankáit és az egek transscendes magasságait.

Ez nem zengzetes új fordítás, nem is az evangélium versbe szedése; hanem annak lehető legeredetibb alakjába való visszaállítása szöveg, versforma és szerkezet tekintetében egyaránt. A szabad verselésnek ez a formája, mely napjainkban a modern irodalomban újból kezd tért hódítani, a római császárság korában volt virágzó. De a bibliai irodalomban még régibb, mert úgy tekinthető, mint az ősi prófétai verselés egyenes leszármazottja.

Amerikában az ottani nagy protestáns egyházak, a methodista, baptista, református, lutheránus és anglikán egyházak köréből indult ki.

A messiási titok gondolata legszorosabban Márk evangéliumához kapcsolódik. A kérdésről sokféle és igen változatos értelmezés látott napvilágot a kutatás több mint száz éves története folyamán. Noha a megnevezés nem magából az evangéliumból származik, mégis annak igen lényeges aspektusára világít rá. Középpontjában Jézus Krisztus személyének a titka áll.

„Józsué pedig sorsot vetett nekik Silóban, az Úr színe előtt és elosztotta ott Józsué a földet Izrael fiai között az ő osztályrészük szerint” - olvassuk Józsué 18,10-ben. Az ókori világban az adminisztráció a mai értelemben fejletlen volt, az ember nem találkozott lépten-nyomon bírósággal, amely ügyes bajos dolgait eldönthette volna. Ezért szükség volt olyan rendszerre, amely ezt a hiányosságot pótolta. Talán ez indokolta részben a sorsvetés gyakorlatát Izraelben, de általában az ókori Közel-Keleten is. Ugyanakkor ennek a társadalmi gyakorlatnak vannak teológiai vonatkozásai is. Józs 18-ban a sorsvetés JHVH akaratának kifejeződéseként jelenik meg. Az a tény, hogy a sorsvetés JHVH színe előtt történik az azt jelentette, hogy a föld úgy került elosztásra, ahogyan azt JHVH szerette volna. A sorsvetésnek tehát egyúttal kijelentés, isteni döntés értéke van, mert a sorsvetés eredménye JHVH akaratát tükrözi.

A kutatás célja, hogy választ adjon arra a kérdésre, hogy mit jelentett a Jézus ajkáról többször elhangzó Emberfia önmegjelölés. Ezért az evangéliumok, közelebbről pedig a Márk evangéliumának Emberfia-képét vizsgálom meg. Először néhány meghatározó álláspontot mutatok be, amelyből kitűnik, hogy mennyire különböző nézetek születtek az Emberfia kérdéskörét illetően. A következő lépésben a kifejezés ószövetségi és Biblián kívüli előfordulásait vizsgálom, hogy megtudjuk mit is értett Jézus korának hallgatósága mikor az Emberfia kifejezést hallották tőle. Végül Márk evangéliuma Emberfia-logionjainak vizsgálatát végzem el.

A 16-17. század történetét többnyire kudarcok jellemzik. Tragédiák követik egymást hűségesen. Ott a török, a tatár, egyik nagyobb nyomorúságot hoz, mint a másik. Érdekelt, hogyan éli meg ezt a kor embere? Hogyan hat ez magára a társadalomra, hogyan befolyásolja az életet, a gondolkozást? Hogyan élik meg a kudarcból kudarcba életérzést? Miben látják a nyomorúság okát? Így jutottam el a „bűneiért bünteti Isten a magyar népet” felfogáshoz. Erről hallva, a kíváncsiság útnak indított. A cím mellé akár kérdőjel is kerülhetett volna. A kíváncsiságból adódóan a dolgozat nem csak bizonygatja ezt a felvetést, hanem valamilyen szinten akarva-akaratlanul a kérdés is megfogalmazódik. A gondolat szűrőn megy végig, mire megszületik a tiszta igazság, mire határozott pontot vagy felkiáltójelet tehetünk a végére. Úgy gondolom ez így helyes, így van rendjén.

Márk volt az első, aki a Jézusról szóló hagyományanyagokat összesítette, megalkotva ezzel az evangélium műfaját. Az egész evangéliumban azonban egyetlen alkalommal sem válik nyilvánvalóvá, hogy Jézus valóban az Isten Fia lenne. Ezt nevezi az újszövetségi szakirodalom „messiási titoknak”, amely csupán a keresztre feszítéskor, pontosabban Jézus halálakor válik nyilvánvalóvá a százados hitvallásából. Márk evangéliumának lényege tehát Jézus istenfiúsága, és az, amit Ő értünk tett. Ez az az örömhír, amelyet az evangélista tovább akart adni: a keresztesemény. Tehát Márk teológiai koncepciójának középpontjában a kereszt, vagyis a Megfeszített áll.