Repozitórium index

Olyan társadalomban élünk, ahol a teológiának is utakat kell találni ahhoz, hogy reflexiója releváns legyen. Ez a tanulmány a munkamániára reflektál, ami a Covid-időszak utáni hibrid környezetben kialakult. Áttekinti a Barth–Brunner-vita lényegét. Bonhoeffer alapján fenntarthatónak ítéli a munka mandátumként értelmezését. Volf és Moltmann segítségével árnyalja azt, hogy hogyan lehet a munkáról mint az önmegvalósítás eszközéről beszélni. A „hivatás” fogalmának az értelemezhetősége is sokat változott a nagyon komplexszé vált társadalmi munkamegosztásban, de a teológusok útkeresése lehetőségeket jelent a relevancia fenntartására. A munka az imago Dei fontos aspektusa marad, de az élet több, mint munka!

Az Erdélyi Református Egyház 16–17. századi szerkezete sok hasonlóságot mutatott a nyugat-európai református egyházi modellel, amelynek intézményei – a presbitérium kivételével – már a 16. század közepén létrejöttek Erdélyben. A presbitériumok felállításának elmaradását főként az magyarázza, hogy az erdélyi az erdélyi társadalom nem a polgári demokráciára épült, egy meglehetősen feudalista rendszerre, következésképpen a társadalom alsó rétegei nem befolyásolhatták sem a helyi közösségek, sem pedig az ország irányítását. Ezért a presbitériumot mint nyugati demokratikus egyházi intézményt nem lehetett beépíteni egyházi kormányzatba. Így az egyházi kormányzat legalacsonyabb szintje a classis vagy dékánság (synodus specificis) zsinata volt, amelyet a dékán (nyugaton: felügyelő) vezetett.

A tradíció-szakadás következtében, a diakonissza világ eltűnésével megváltozott az ápolási kultúra. Eltűnt belőle a szakralitás. Vajon az egyházi otthonok meg tudnak-e jeleníteni ebből valamit? A krisztocentrikus diakónia tanítása átültethető-e napjainkban az öregotthonok gyakorlatába, vagy ez mára már csak teológiai szakirodalom? A tanulmány közel hozza az öregotthonok mindennapjait, és sorra veszi a lelkészi munka kihívásait – demenseknek tartandó istentisztelet stb. – arra keresve a választ, hogyan válhat a szociális otthon Isten műhelyévé, Isten háztartásává. 

Még mi, reformátusok sem tudunk egykönnyen szabadulni a hierarchikus gondolkozástól, világi vagy más egyházi struktúrákat veszünk át, pedig mindnyájan többször is hallottuk Jézus figyelmeztetését: de közöttetek ne így legyen, mert titeket csak egyfajta különbözőség határozhat meg: a szolgálat elsősége (Mt 20,20–27). A gyülekezet minden tagjának, a lelkipásztornak, az egyházban minden tisztségviselőnek és tisztviselőnek tudnia kell, hogy különbség van a hivatal és a hivatás között. Kell lennie hivatali, azaz közigazgatási alá- és fölérendeltségnek, de ez önmagában nem üdvösség kérdése, az viszont igen, hogy hivatalunkban vagy azon kívül megszülessék bennünk a hivatástudat. Ez pedig azt jelenti, hogy Isten elhív és elküld, s erre a megszólított ember egész életével válaszol.

Ötszáz évvel ezelőtt a reformáció azzal a felismeréssel indult el, hogy az egyháznak vissza kell térnie a Szentíráshoz. Már maga ez az akarat teológiai meglátás volt, azaz a református teológia egyidős a reformációval. Mindennek pedig bölcsője Európa volt, mint ahogyan a későbbi eszmék, irányzatok szerinti elágazása is a mi földrészünkön történt és történik. Joggal beszélünk tehát évszázados európai református teológiáról, és mert mi magyarok, mintegy 30 év múlva ezt magunkévá tettük, teológiánkat méltán illethetjük az európai jelzővel. Ma, és a következő időkben a kérdést állandóan fel kell tennünk: mi a „teológia európaisága” kifejezésnek az értéke? Napjainkban földrészünkön mindenütt, Keleten különösen, mindenki az európai normáknak igyekszik megfelelni, az „eurokonform” védjegy és vízumpecsét még az eszmék áramlásában is.

Mi, erdélyiek nem tudunk megszabadulni egy bizonyos térképszemlélettől, mert a természetes határok (Kárpátok) és a mesterségesek (trianoniak) befolyásolták életünket, nem utolsósorban a kolozsvári Teológiáét. Eltekintve attól, hogy a 16. században az ország háromba szakadt, minket háromszor lépett át a határ: az első világháború után Erdélyt Romániához csatolták, Kolozsvár 1940-ben visszakerült az anyaországhoz, majd 1945 után újból Románia része lett. Azzal, hogy elszakítottak természetes életközegünktől, végvárrá és peremvidékké váltunk.1 Végvárrá, mert mi lettünk a nyugati keresztyén világ legkeletibb teológiája, ahova a szellemi áramlatok csak szivárogva érkeztek el, s peremvidékké, ahol a keleti bizantinizmussal és a babonaságig elmenő miszticizmussal szemben védekeznünk kellett. Így teológiai akadémiánk lelki-szellemi szigetté vált. Az utolsó, majdnem száz esztendő alatt ezt a „földrajzot” meg kellett tanulnunk.

Sokszor egyházunkban nem is az a baj, hogy a hívek, presbiterek nem végzik szolgálatukat, hanem az, hogy az egyház nem is szólítja meg őket, nem kapnak küldetést, s ha igen, akkor csak úgynevezett alsóbbrendű feladatok végzésére látjuk őket képeseknek.

Embertársaink közül sokan egy méltatlanul nyomorúságos világban élnek – ennek hírei naponként érkeznek el hozzánk. A képernyőkön bejön lakásunkba a szegénység, s mi terített asztalunk mellől, minden nap dúsan vigadozva, bíborba és patyolatba öltözve tehetetlenül nézzük karosszékeinkből Lázárt, a koldust.

A gyülekezet pásztorlása egyértelműen a presbiterek feladata. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a lelkipásztorok kivonhatnák magukat e feladat teljesítése alól. Nekik is kötelességük végezni, de ezt mint presbiterek teszik.

Egyházunk lelki és szervezetbeli újjászületésének érdekében jogos mindenkor, sőt kötelesség a régi elavult rendet felforgatni és ujjal cserélni fel. S ha megtették ezt már kivétel nélkül a világ összes kálvinista egyházai, miért vonnánk ki annak megtétele alól magunkat éppen mi, romániai magyar reformátusok, holott ez nálunk fajunk és egyházunk legfontosabb életkérdése.

Jelen dolgozattal az volt a célom, hogy a kezdetektől áttekintve a diakónia tevékenységeit, bemutassam az egyházban működő, szeretetszolgálati tevékenységet végző szervezetet, és igazolni, hogy az még mindig a jézusi alapokat tartva szem előtt kíván a társadalmi problémákra megoldást találni. Áttekintve a kezdetektől a szeretetszolgálat fejlődését és tevékenységét, és megvizsgálva a Gondviselés Segélyszervezet működését és munkásságát, nyilvánvalóvá vált, hogy a jézusi szeretetszolgálat vonásai egyházunk szervezetében is fellelhetőek. Az elemzett problémánk az volt, hogy a ma végzett egyházi keretek közt működő szeretetszolgálat nem-e ment át egyfajta szociális problémákra választ találó intézményesített keretek közt működő szociális szervezetté. Be tudja-e tölteni még az eredeti küldetését? Jelen vannak-e tevékenységeiben a bibliai alapok? És a szeretetszolgálatot végzőket a jézusi lelkület vezérli-e?

Isten határtalan szeretete (Jn 3,16) ellentétben áll a földi szeretetszolgálattal, hiszen az ember szeretete is határos, korlátolt. A határok nem csupán akadályoznak, hanem védenek is, ez a szeretetszolgálatra is érvényes. Kérdés, hogy tudjuk-e, hogy mely az a határ, mely valóban védelem, és nem visszaélés, hiszen ez nem olyan egyértelmű, mint egy kerítés, egy jelzőlámpa vagy egy fal. „A lelki világban a határok ugyanilyen valóságosak, de nehéz őket felismerni” – olvashatjuk a láthatatlan határokról. A határok pontos körvonalazódása nemcsak a szeretetszolgálatban segítenek, hanem énünk határait is kijelölik. Milyen esetben indokoltak azok a határok, melyeket – esetenként – a szolgálatot végző szab meg, ha a szeretetszolgálatban már amúgy is alapvető határok (kommunikáció, földrajzi, anyagi, stb.) adottak?