Repozitórium index

A Református Főkonzisztórium kérésére a kézdi egyházmegye is összeállította az 1780 és 17847 közötti időszak mesteri jövedelmeit. A konskripciót az előre megadott minta alapján latinul állították össze. Az iskolai felmérésekben első helyen az iskolába járó fiúk és lányok számát közlik, külön megjegyezve azt, ha volt a településen olyan gyermek, akit a tanító ingyen tanított.

This article argues that Isaiah's so-called ‘refrain poem’ (Kehrvergedicht) in Isa. 9.7–20 is a composite text, going back to two early prophecies with different concerns. Isaiah 9.7–17* focused originally on the arrogant refusal of the divine word, while Isa. 9.18–20* reflected on the chaotic social circumstances in Samaria in the eighth century. The refrains in vv. 9,11cd, 16ef and 20cd were added to these two already connected prophecies at a later stage. The theological summary in v. 12 is yet another addition, closely affiliated with 5.24–25. Unlike v. 12, the refrains do not have the repentance of Israel in view, nor its final destruction, but the fall of Assyria in Isa. 10.5–15, 24–27. The refrains support the theory that the Isaianic collection was formed by means of reusing, restructuring and reinterpreting earlier material. DOI: https://doi.org/10.1177/0309089216690385

In Jeremiah 28, there is a dispute between the prophets Jeremiah and Hananiah over the (il)legitimacy of prophecies of salvation concerning Judah and prophecies of judgement regarding Babylon. On the eve of Jerusalem’s fall to the Babylonians, the prophet Jeremiah, who proclaims judgement on Judah at the hands of Babylon, appears to be the true, genuine, canonical voice of God. While this text does not preclude the eventual authenticity of prophecies of salvation in the event that they are proven valid by being fulfilled, it nevertheless is rather strange that the book of Jeremiah ends with a collection of prophecies against the Chaldaeans. The anti-Babylonian statements in Jeremiah 50-51 are ascribed to the very same prophet who had once dismissed Hananiah for uttering similarly worded – and presumably uninspired – invectives before the people of Jerusalem.

A leendő lelkészek kiválasztása, oktatása és beiktatása mindig a tanárok, a lelkészek és az esperesek feladatkörébe tartozott. A tanárok és a lelkészek azzal a felelősséggel is tartoztak, hogy kiszemeljék azokat az értelmes és tehetséges tanulókat, illetve gyülekezeti ifjakat, akiket a felsőoktatás felé lehet irányítani, hogy ott elsajátíthassák a lelkipásztori szolgálathoz szükséges ismeretek és készségek alapjait. Ami az ismerteket illeti, a szokásos bibliai és teológiai művek megismerése mellett el kellett sajátítaniuk a latin nyelvtant, a dialektikát és a retorikát, a középfokú oktatás befejezése után pedig egyetemi szinten is el kellett mélyíteniük mindazt, amit korábban tanultak. A lelkészi pályára jelentkező ifjaknak előbb segédlelkészekként kellett elsajátítaniuk a szükséges gyakorlati készségeket a rendes lelkészek irányítása alatt, és csak ezután szentelték fel őket rendes lelkészekké egy gyülekezetben.

Joggal feltételezhetjük, hogy az Ézs 10,16–19 verseit eredetileg nem erre a helyre írták. A perikópa egy Izrael elleni prófécia része volt. Ezt a hipotézist erősítik meg a szerző által használt metaforák, a szöveg intertextuális kapcsolatai más, Izraelre vonatkozó próféciákkal, illetve a perikópa környezetéből gyűjtött információk is. A relokalizáció révén az Ézs 10,16–19 eredeti értelme megváltozott: az ítélet, amely korábban Izraelre vonatkozott, Asszíria-ellenes beszéddé alakult, azaz azon hatalom ellen fordult, akin keresztül JHVH egykor a saját népe feletti ítéletét hajtotta végre. Az Ószövetségben több olyan kései prófétai szöveggel találkozunk, amelyek explicite is azt jelzik, hogy az igazságos világrend helyreállítása rendkívüli jelentőséggel bírt e kései szerzők teológiájában. Ez a koncepció nemcsak ilyen explicit textusokban érhető tetten, hanem implicit formában a prófétai könyvek egész újraszerkesztésének módszertani logikájában is.

Százhúsz éve, 1882. augusztus 3-án Nagyenyeden született az egyik legnagyobb magyar filozófus, Bartók György, aki teológiánk neveltje, s pályája elején rövid ideig professzora is volt.