Repozitórium index

Koinónia? Politikum? Mi köze van ezeknek egymáshoz? Tanulmányunkban annak felvillantására vállalkozunk, hogy a 20. század egyik protestáns gondolkodójának – Paul Lehmann – metodológiáját alkalmazva ezeket a kérdéseket ne pőre etikai vagy dogmatikai dilemmaként vizsgáljuk. Célunk annak felmutatása, hogy lehet és kell keresztyénként etikáról beszélni. Ennek érdekben tisztázzuk a koinónia fogalmának jelentését, rámutatunk annak eseményjellegére, amiben Isten kijelentése és az arra adott emberi válasz találkozik, közösséget teremtve egymással. Azt is bemutatjuk, hogy ennek következménye az az etikai valóság, amiben vizsgálható a koinónia és sanctitas összefüggése. Érvelésünk szerint ennek eredményeként a koinónia olyan etika színtér lesz, amely egyszerre hat kifelé és befelé.

This paper is an expanded and somewhat more elaborated version of an earlier study in which I tried to give a general overview on the word-usage concerning the passion of Jesus Christ in the early Christian creeds. The purpose of this short paper is in part to give a comparative presentation of the sufferings of Lord Jesus Christ in the Western Creeds, and in part I also try to define the role of mentioning the name of Pontius Pilatus in them.

„Hinni annyi, mint túl lenni a halálon. De hogyan lehetünk túl, ha egyszer innen vagyunk? A présbe kényszerültek végső válasza – Jóbné idült javaslata szerint – Isten megátkozása és a pusztulás. Avagy: bizalom a határon.”

Visky ​​S. Béla gondolkodásmódja, érvrendszere és hite egyaránt meggyőző és hiteles. Logikája töretlen, és bár nyilvánvalóan nehéz, sőt kényes kérdéseket taglal, még a vele vitába szálló feleknek is el kell ismerniük a kereső, kérdező, kutató teológus tárgya iránti elkötelezettségét és kompetenciáját. Én a magam részéről a szerzővel egyetértő beszélgetőtársak közé tartozom, kiváltképpen a szakterületemet is érintő kreáció-evolúció vitát illetően; sokat tanultam leírt és elmondott gondolataiból. (Dr. Falus András immunbiológus, a MTA tagja).

Miért nem képes az ember a közösségre? Ha pedig nem képes, miért nem tud élni közösség nélkül? Hogyan vezeti vissza Isten az embert a maga és embertársai közösségébe? Ez az 1947- ben, tehát a második világháború után készült magántanári dolgozat a Biblia alapján keres feleletet az előbbi kérdésekre, és a következő lépéseken végighaladva kísérel meg teológiai választ adni a közösség kérdéskörére: 1. Isten úgy alkotta meg az embert, hogy emberi mivoltának lényege a szeretetközösség legyen Istennel és embertársával. 2. A Biblia rámutat a közösséget megrontó bűnre is, ugyanis a bűn lényege éppen az ember szándékos kiszakadása az Atya és a testvér közösségéből. 3. A bűn sötét hátteréből viszont előragyog Krisztus megváltása, a kegyelemből és hit által történő megigazulás, amely megteremti az igazi közösséget, az egyházat.

Minucius Felix Octavius című írása, ez a különös 3. század eleji apológia posztmodern értelemben akár regénynek is nevezhető. A kerettörténet szerint három jóbarát sétálni indul Ostiába. Mindhárman előkelő és művelt rómaiak. Szüret van, őszi aranynapok, munkaszünet, s a három jóbarát ki is használja ezt, és a tengerparton sétálgat. A környezet idilli, békés és nyugodt: a tenger, noha szélcsendben is mindig nyugtalan, szinte sétautat alakít ki a három jóbarát számára a fövenyes parton, ők pedig sarutlanul lépdelnek ezen a váratlanul, majdhogynem hármójuk kedvéért kialakuló, kellemesen nedves sétányon. Régen nem látták egymást, örülnek a viszontlátásnak. Gyönyörködnek a tájban, halkan beszélgetnek, történeteket mesélnek egymásnak, és az összhang teljesnek tűnik közöttük. Ez már csak azért is meglepő, mert már a dialógus elején kiderül, hogy ketten közülük, Minucius és Octavius keresztyének, és mindketten ügyvédek, a harmadik pedig, akit Caeciliusnak hívnak, pogány.

A most következő előadásban két kérdésre keresem a választ. 1. A múltra nézve: Hogyan kezdte ünnepelni a keresztyénség karácsonykor Jézus Krisztus születését? 2. A jelenre nézve: Mit jelent a mai gyülekezet, a mai keresztyén ember számára a karácsony ünneplése?

Homiletikai órák, teológiai kurzusok emlékei és lelkipásztori tapasztalataink segítenek két fő kérdés megválaszolásában: mit és hogyan prédikáljunk karácsonykor? Ezekre próbálok válaszolni, elismerve, hogy nem vagyok homiléta és egykori 17 éves lelkipásztori szolgálatom időben távol van. Talán nem sok újat fogok mondani, de néhány egykor megtanult homiletikai elvet felújítok, szempontokat adok karácsonyi prédikációs szolgálatunkhoz.

Sokszor egyházunkban nem is az a baj, hogy a hívek, presbiterek nem végzik szolgálatukat, hanem az, hogy az egyház nem is szólítja meg őket, nem kapnak küldetést, s ha igen, akkor csak úgynevezett alsóbbrendű feladatok végzésére látjuk őket képeseknek.

In this short paper I would like to provide a comparative analysis of the passages concerning the passion of the Lord Jesus Christ of the Early Christian confessions (among them the Apostolic Creed1 as well), because these passages are frequently the source of theological misunderstanding and debates. The main question which urged me to do this research had occurred in relation with the Apostolic Creed. How do we say correctly: ‘I believe in Jesus Christ, His only Son, our Lord: Who was conceived of the Holy Spirit, born of the Virgin Mary, suffered under Pontius Pilate, was crucified, died, and was buried; He descended into hell…’ or ‘I believe in Jesus Christ, His only Son, our Lord: Who was conceived of the Holy Spirit, born of the Virgin Mary, suffered, under Pontius Pilate He was crucified, died, and was buried; He descended into hell…’? I shall try to answer this question by analysing the relevant passages of the creeds which were composed in the first six centuries.

Az ezredvégi keresztyénség, ezen belül pedig, kiváltképpen a keresztyén alkotóértelmiség, amennyiben helyzetét a hit és élet, a kultúra és lelkiség viszonylatában szemléljük, ahhoz a divatdiktátorhoz hasonlít, aki egyik pillanatról a másikra, az események számára észrevétlen alakulása folytán megrendelések nélkül marad.

Történelme csak annak van, ami alapjában egységes. Amikor a keresztyénség történelméről beszélünk, öntudatosan vagy öntudatlanúl, de benne is mindig egységet teszünk föl. Ez az egység más nem lehet, mint a szellem egysége. Keresztyén egyházak; felekezetek és vallásos társaságok, keresztyén tanok és keresztyén szertartások történeteit pusztán külön-külön, egymástól elszigetelten, vagy legföljebb csak külsőséges, időrendi összefüggésben tanulmányozva, magának a keresztyénségnek fejlődéséről soha nem tudnánk képet alkotni magunknak. Ma meg, a keresztyénségnek nemzetek és hitvallások szerint százfelé tagolt állapotában egyenesen kétségbe kellene esnünk ez állapot történelmi megértésének lehetősége felől, ha csak a külsőhöz tapadnánk. De a mélyebben néző szemnek észre kell vennie, hogy ez a sokféleség, akármily mélyen rejlő okai vannak, nem hat le magának a keresztyénségnek gyökeréig. Ez a gyökér ma is egy.

Megjelent az Ünnepnapok első számában.