Repozitórium index

A vallás nem megoldás. A vallás a probléma maga! – hangzik korunk vallás-kritikájának tenorja, amely világunk, s benne életünk, szabadságunk és békességünk veszélyeztetettségét és fenyegetettségét a fundamentalista vallási meggyőződés számlájára írja. Valóban, egyrészt nem kevés azon megnyilvánulások száma, amelyekben félelem tükröződik a vallásokkal, különösen az iszlám fundamentalizmussal szemben, amely egy isteni vagy vallási tekintély nevében abszolút engedelmességet és alávetettséget követel, s ennek eléréséhez az erőszak alkalmazásától sem riad vissza. De már az újkori vallási fundamentalizmus előtt is közkedvelt narratíva volt, hogy a vallás és politika szimbiózisa, illetve a reformáció által kiváltott konfesszionális ellentétek és brutális vallásháborúk csak pusztulást és romokat hagytak maguk után az öreg kontinens társadalmaiban.

Sok szövegben úgy jelenik meg Izrael, mint a világ többi népe közül kiválasztott nemzet, aki az ő Istenével egy kizárólagos utazásra váltott menetjegyet. Egy toleranciára épülő társadalom akár veszélyesnek is tekintheti ezt az enkláveteológiát, főként akkor, ha az itt megjelenített szövegeket és szemléletmódot valaki a mai társadalomra nézve is irányadónak tekintené. Minden olyan modern teológiai intézménynek, amelynek tanrendjében a bibliai hagyományok nem csupán vallástörténeti dokumentumként jelennek meg, hanem a normatív corpus részeként, foglalkoznia kell e szövegek által felvetett problémával. Mert pontosan ez a mérvadó jelleg az, amely miatt az a szöveggyűjtemény problémássá válhat. Éppen azok a modern olvasók, akik különböző mértékben ráhangolódnak az Ószövetség lelkületére, nehezen tudják összebékíteni e szövegek normatív jellegét a modern tolerancia és emberi méltóság eszméivel.

Járosi Andor és id. Kiss Béla neve elválaszthatatlan a 20. századi erdélyi magyar evangélikus liturgia megújításának történetétől. Az első világháború borzalmait követően a nyugati kereszténység egyházai arra törekedtek Európa-szerte, hogy beinduljon egy belső megújulás, amelyet az istentiszteleti élet megújítása is kísért. Ez a megújulási és megújítási folyamat a magyar lutheránus egyházakban is beindult.

Erdélyi felekezeti tanintézetekben a 19. század első felében válnak ki a polihisztor tanárok közül azok, akik már inkább a reál-természettudományi tárgyakra szakosodnak. Ők a külföldi tanulmányútjuk alatt is a nyugati egyetemeken ilyen irányú előadásokat hallgattak, esetleg orvosi diplomát szereztek. Kolozsvárt három rangos tanintézetben is folyt matematikaoktatás. A Református Kollégiumban Méhes György és fia, Sámuel a kor színvonalán tanítottak. Az Unitárius Kollégiumban nem kisebb tudós, mint Brassai Sámuel adta elő a matematikát. Ő azonban a matematikának inkább csak tanára volt tudományos eredményeket más szakterületeken ért el. Így Erdély első két nagy matematikusát nem Kolozsvár valamelyik tanintézete, hanem a marosvásárhelyi Református Kollégium adta Erdélynek. De hogy pályájuk elindulhatott, abban Kolozsvárnak is szerep jutott.

Levéltárak, tékák mélyén, múzeumok féltett polcain lapul még néhány példány abból az énekeskönyvből, amelyet mintegy 70 évig használtak Erdélyben. Fontos megjegyeznünk, hogy a Magyarország területéről 1918-ban leszakadt részekből a nagybányai, a szatmári és a szilágysági egyházmegyék egyes gyülekezetei, amelyek azelőtt az Erdélyi Református Egyházkerülethez tartoztak, szintén ezt az énekeskönyvet használták. Az 1908-as, Seprődi János által szerkesztett új énekeskönyv, valamint ennek 1909-es és 1911-es kiadásai, illetve az 1923-as erdélyi kiadás természetes módon váltotta fel ezt az énekeskönyvet az említett gyülekezetekben is.