Repozitórium index

A lelkészi szolgálatot vállalók életének kiemelkedő eseménye a lelkésszé avatás vagy népegyházi kifejezéssel élve, a papszentelés. A protestáns egyházak szóhasználatában megmaradt ugyan a lelkész- vagy papszentelés kifejezés, de a római katolikus egyház gyakorlatával ellentétben ez nem szentség, hanem az egyház által gyakorolt szertartás, ritus ecclesiasticus. Ebben a tanulmányomban az unitárius paprendelés (ordináció) gyakorlatáról, illetve a lelkészi oklevél és eskü szövegének változásairól értekezem röviden.

Az erdélyi protestáns egyházak a zsinatok keretében vizsgáztatták, iktatták be és bocsátották ki szolgálatra lelkészeiket. Ennek voltak igazoló okmányai azok az egyleveles lelkészszentelési bizonyítványok – latinból átvett néven formáták, amelyeket a zsinat adott ki, és amelyeknek célját a jelen tanulmányban bemutatott nyomtatvány fogalmazza meg.

Ez a rövid tanulmány a siratóénekek rendszerezése és formai kapcsolatuk tekintetében fogalmazott meg néhány észrevételt. A siratóénekek mint a gyász kifejezési formái, ha nem is jelentős mértékben, de egyaránt megtalálhatóak az Ószövetség történeti, prófétai és tanítói könyveiben, tehát szorosan hozzátartoznak az ószövetségi zsidó nép történelméhez. Az általunk használt kutatási eredmények a következőre engednek következtetni a qínáh-strófával kapcsolatban: az ószövetségi irodalomban megtalálható két dávidi gyászének nem szolgáltat példát arra, hogy a siratóénekek formái a korábbi keletkezésű gyászénekek formáit követik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a qínáh-strófának prófétai irodalomban való használata nem a zsidó gyászénekek formájára vezethető vissza, csupán azt, hogy ezt az Ószövetség anyagából egyértelműen nem lehet kimutatni.

A név szláv eredetű, bányái viszont az ókorig nyúlnak vissza. Egyesek szerint a rómaiak
Centum Putei vagy Caput Bubali névvel illették. Komolyabb bányászat csak a törököknek a Temesi Bánságból való kiűzetése után kezdődött, mikor Mercy Florimund Tirolból és Csehországból telepített ide bányászokat. Ennek nyomán a település oly gyorsan fejlődött, hogy 1927-ben már Krassó vármegye fővárosa lett.