Repozitórium index

Az idei esztendő Kálvin emlékezései kapcsán nagyon sokat foglalkozunk reformátorunk teológiájával, történeti szerepével, teológiai örökségével és annak máig ható erejével. Szabadjon megjegyeznem, hogy jelen írás szerzőjeként nem Kálvin-kutatóként, de a Kálvin János teológiájából élő teológusként a reformátori hitpragmatizmussal közeledek a genfi teológus életművéhez, azt a 20. század egyik meghatározó teológusának szemüvegén keresztül láttatva. Jelen írás célját és tartalmát tekintve nem törekszik a teljességre, sokkal inkább egy képet igyekszik rajzolni arról a teológusról, aki meghatározta a modern Európa arculatát, s akinek öröksége a 20. század egyik legmeghatározóbb teológusának nézeteit is jelentős mértékben formálta és meghatározta.

Jelen tanulmány célja az, hogy Kálvin levelezéséből és kisebb, eddig még magyarra le nem fordított írásaiból vett adatokkal illusztrálja, esetleg árnyalja az Institutióban kifejtett elméleti államtanát és társadalomfelfogását, különösképpen az után, hogy strasbourgi száműzetéséből visszatért, és Genf, illetve a környék egyházi és társadalmi életének megszervezésre felszólították. Idői behatárolásunk tehát a század harmincas éveinek végétől számított tíz esztendő. Célunk, továbbá, megvizsgálni elméletének lecsapódását és működését a korabeli genfi társadalom különböző szintjein, illetve megragadni azon próbálkozásának egy-két részletét, hogy az egyház visszanyerje társadalmi szerepét és súlyát. Ez annyira érinti a helyi hatalom kérdéskörét, hogy sok esetben a magisztrátus kezéből kellett visszavennie azon szolgálatokat, amelyek, jellegüknél, rendelésüknél és rendeltetésüknél fogva, az egyházat és a lelkészeket illették meg.

Ez a tanulmány Kálvin 1551 előtti, magyarországi és erdélyi hatásával valamint befolyásával kíván foglalkozni, éspedig kétféle módon: induktív módon, különböző teológiai és vitairatoknak kiértékelésével, deduktív módon pedig úgy, hogy felméri Kálvin jelenlétét a Duna- és a Kárpát-térségben – a kommunikáció és könyvtártörténet kiértékelésének segítségével.

Az elmúlt hónapokban arra vállalkoztunk, hogy feltérképezzük az erdélyi könyvtárakban található, 16–17. századi Kálvin-kiadásokat. Ez a munka folyamatosan zajlik, jelenleg 273 művet sikerült jegyzékbe venni. A kötetek katalógusa a következő hónapokban remélhetőleg önálló kötetben lát majd napvilágot. Kutatásunk során – a kötetek puszta jelenlétén túl – több értékes, Kálvinrecepciótörténettel kapcsolatos adat előkerült. A legjelentősebbek közülük Szenci Molnár Alberthez, illetve fiához, Jánoshoz kötődnek, és újabb kapcsolatokat fednek fel a genfi reformátor teológiája, illetve a magyar zsoltárfordító munkássága között. Jelen írásunkban ezeket az adatokat szedjük csokorba.

Szóra bírva – Kozma Zsolttal beszélget Tunyogi Lehel bemutatása

Szóra bírva – Kozma Zsolttal beszélget Tunyogi Lehel bemutatása

Szóra bírva – Kozma Zsolttal beszélget Tunyogi Lehel bemutatása

Magyarázat a Zsid 1-3 fejezeteihez.

A virágvasárnapi bevonulást mind a négy evangélista feljegyzi. Jézus Galileából kiindulva, a főváros közelében levő Betánián keresztül érkezik. A szinoptikusok szerint utasítja tanítványait, hogy előkészítsék a bevonulást, János nem erről beszél. Jézus Jeruzsálemben „talál” egy szamárcsikót s csak ott ül fel rá. A királymotívum mind a négynél megjelenik, Márknál azonban nem őt, hanem Dávid országát üdvözlik. (A többi eltérést lásd a versek elemzésénél.)

A 11. rész szerkezete világos. A 32. v.-ig folytatódik a megkezdett fejtegetés Izráel és a pogányok új helyzetéről, a 33-tól himnikus istendicsőítés olvasható. Kérdés a 9– 11,32 és a 33–36 összefüggése. Ezt a két szakaszt a 32. v. köti össze, mégpedig abban az értelemben, hogy az apostolt nem általában Isten nagysága, önhatalmúsága ejti ámulatba, hanem könyörülete. Azonban a 33–36. verseket önálló textusként is fel lehet fogni.

Az egész levél vezérszava az evangélium (9-szer fordul elő), az élet beszéde (2,16. v.), amelyet Pál oltalmazott (1,7. v.) s amelynek hirdetésében a filippiek részt vettek (1,5. v.). Az 1,27 szerint ehhez méltóan kell a gyülekezet tagjainak élniük, ami a textusban olvasható engedelmességet jelent.

Szárdisz az ókori Ázsia (Kis-Ázsia) egyik nagy városa. Kr. u. 17-ben földrengés sújtja, újjáépítik, de régi dicsőségét többé nem kapja vissza. Ebbe a metropoliszba él a kicsi keresztyén gyülekezet. Mai helyzet: Isten félti a világ nagy forgatagában élő egyházát. (A prédikációban nem szabad túl sokat időzni a város leírásánál.)

A menny és a föld között nem mérhető a távolság, az örökkévalóság és az idő más létkategóriák, látóterünkből kiesik valami, amit láthatatlannak nevezünk. Misztikus átéléssel próbáljuk magunkhoz kapcsolni a mennyeit, az örökkévalót, a láthatatlant, ez adhat boldogságot, de a megismerés bizonytalan, szubjektív marad.

Az egyházban élő teológia nagyon helyesen az eszkatonra, a végső időkre függeszti tekintetét, de azt is tudnia kell, hogy a közbeeső történelmi időt nem szabad átaludnia. Az egyháznak napi gondjai vannak (kinek nincsenek?), de ha lecövekel a jelenbe, más „gondoskodik” helyette, róla. Két kérdésre keresem a választ: Először – az egyház–világ kapcsolatában –, hogy milyen élhető világot lát és láttat az egyház, és milyen feladatokat ismer fel a világ felé. Másodszor az egyházak jövőképét képzelem el, az ökumenizmus holnapját.

A Biblia útját be kell járni, s tudjuk, hogy mind a két szakasz egyformán hozzátartozik lelkipásztori habitusunkhoz. Ha hiányzik a szöveg megértése, ha képességeink szerinti tudós törekvéseinkben nem találjuk meg az igazi jelentést, nem Isten üzenete jut el szívünkbe. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a meg nem értett, félreértett Ige által Isten nem munkálkodhat bennünk.

A Szentírás hitünk zsinórmértéke. Isten egyedüli Kijelentése Jézus Krisztus, Ő a mi üdvösségünk. Ezt egyedül a Szentírásban jelentette ki Isten. A reformáció kezdetének 490. évfordulóján hálát adunk Istennek, hogy olyan elődöket, hitvalló ősöket adott, akik a Szentírást hitünk zsinórmértékévé és életünk központjába tették.

A teológia és a természettudományok összevetésénél legtöbbször a bibliai teremtéstörténet és a világegyetem keletkezésének tudományos tételei kerülnek szembe, ezért a következőkben főképpen ennek a területnek a kérdéseire szorítkozom.

Károli az Olvasónak szánt soraiban arról vall, hogy mások aranyat, ezüstöt, drágakövet visznek Isten házába, ő azt, amit vihet, magyar nyelven az egész Bibliát. Az Isten házába, annak épülésére vitt ajándék a Lélek fúvására elhagyta a templomot, és eljutott hozzánk, egész magyar református népünkhöz. Ez kötelez is, hogy „nagy isteni félelemmel” vegyük, olvassuk és magyarázzuk „ez magyar nyelvre fordíttatott Bibliát”.

Olyan téma kidolgozására kaptam felkérést, amely a politika területére tartozik, s az a feladatom, hogy teológiai gondolkozással behozzam az egyházi szóhasználatba és köztudatba. Tudom, ezt már mások is megtették. A szolidaritás viszont nem teológiai fogalom, akkor sem, ha a 18. század végi, majd később, a 20. század első felében élt teológusok részben azzá tették.

A most következő előadásban két kérdésre keresem a választ. 1. A múltra nézve: Hogyan kezdte ünnepelni a keresztyénség karácsonykor Jézus Krisztus születését? 2. A jelenre nézve: Mit jelent a mai gyülekezet, a mai keresztyén ember számára a karácsony ünneplése?

Homiletikai órák, teológiai kurzusok emlékei és lelkipásztori tapasztalataink segítenek két fő kérdés megválaszolásában: mit és hogyan prédikáljunk karácsonykor? Ezekre próbálok válaszolni, elismerve, hogy nem vagyok homiléta és egykori 17 éves lelkipásztori szolgálatom időben távol van. Talán nem sok újat fogok mondani, de néhány egykor megtanult homiletikai elvet felújítok, szempontokat adok karácsonyi prédikációs szolgálatunkhoz.

A hagyatékot rábízzák egy gondnokra, aki azt kezeli, azért felelős. Nem csupán vigyáz az örökségre, hanem gondoskodik, hogy az örökösök ebből megéljenek. A magyar református egyház Kálvin örököseként határozza meg magát, s alig van a világon „kálvinistább” egyház, mint a miénk. Ilyen, és ilyennek kell maradnia. Ebben az évben, amikor Kálvin János születésének 500. évfordulójára emlékezünk, erről szólnak sok helyen, nálunk, Erdélyben is, a megemlékezések.

A cím arra kötelezne, hogy történetileg vizsgáljam Ravasz életpályáját 1882 és 1921 között. Úgy tudom, hogy majdnem egyszázados életútjának megírásával a történészek adósok. Én még arra sem vállalkozom, hogy ennek erdélyi szakaszát bemutassam, mert az egyháztörténeti asztalomon vannak ugyan forrásmunkák, de, ha asztal fölé hajolok, magamat dilettánsnak érzem.

Ravasz László a miénk, magyar reformátusoké, nem külön az erdélyieké és a magyarországiaké, hanem közös kincsünk, ahogyan egy magyar református egyház és egy magyar nemzet van.