Kató Szabolcs Ferencz

Joseph, the father of Jesus, and Joseph, the son of Jacob. Observations on the Joseph figure in the Gospel of Matthew. The Gospel of Matthew (Mt) connects his texts with the Old Testament in various ways. Beyond the so-called reflexive quotations, Mt alludes to several Old Testament books and episodes with keywords, motifs, and compositional arrangement. This article investigates whether Mt uses a Joseph typology from Genesis in shaping his portrayal of Joseph, the father of Jesus. After a brief survey of the suggested links in this regard, the paper defines the concept of intertextuality at play here and evaluates the alleged parallels between the Joseph of Genesis and the Joseph of Mt. It seems that in the prelude, Mt presents his gospel as “the Book of the Genesis of Jesus Christ”, akin to a second Genesis. Matthew strategically selects a genealogy where Jesus’ father is depicted as the son of a man named Jacob, aiming to draw closer parallels between the Old and New Testament Josephs. Both Josephs communicate with God through dreams, both journey to Egypt for the survival of their kin, reside there with their families, give their children symbolic names, and in both cases, Joseph receives homage from travellers from distant lands. In the first three instances, we can likely speak of intentional usage of the Joseph typology, while Genesis might have had a much more indirect impact on the episodes of naming and homage, where these elements are incorporated more as general literary influences from Old Testament motifs. However, Joseph of Matthew also resembles the figure of Moses, who led Israel out of Egypt and delivered the Law of God. Mt’s intention with this compositional strategy is to allow readers to revisit the story of the escape from Egypt and liberation as a prelude to a grand narrative of salvation, one that not ends with the exodus but only starts with it.

Milyen feladatokat kell ellásson a 21. századi protestáns lelkipásztor és milyen kell legyen annak fényében egy időszerű teológiai képzés? E kérdések megválaszolására a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a Valláskutató Intézet kutatói közös munkacsoportot alakított és a lelkészi szerepek feltérképezését tűzte ki célul. A kutatás első lépéseként szakértői interjúk készültek a három erdélyi protestáns egyház vezetőivel és fókuszcsoportos beszélgetések zajlottak különböző gyülekezeti hátterű lelkészekkel. Jelen tanulmány e beszégetések felismeréseit összegzi néhány sokatmondó interjúrészlet közlésével. A kutatás második fázisában a következtetések alapján egy kérdőív készül, amely a teljes lelkészi állományt kívánja megszólítani. A kvantitatív felmérés minden bizonnyal tovább árnyalja majd a jelen tanulmányból kirajzolódó képet, és lehetővé teszi az egyes tevékenységek gyakoriságának megállapítását, illetve régiók, korcsoportok, gyülekezeti helyzet szempontjából szerinti változásaik mérését. Ezeknek közös nevezője lehet az az alap, amelyre egy hatékonyabb lelkészképzés és emberközeli egyházi misszió felépül.

În Vechiul Testament, Regatul de Nord este adesea considerat o regiune vinova-tă în care poporul s-a îndepărtat de Dumnezeu. Cu toate acestea, este notabil faptul că în descrierea întemeierii cultului din 1 Împărați 12, zeul venerat nu este numit, ci doar definit prin faptul că el a fost responsabil de exod. Un alt aspect deosebit de important este că acest cult nu era centralizat, ci Ieroboam a ridicat altare pentru această divinitate în întreaga țară, inclusiv, foarte probabil, în capi-tală, Samaria, unde exista un templu pentru această divinitate. Bazându-ne pe faptul că exodul este atribuit în toate textele lui Iahve, zeul venerat în Israel nu poate fi altul decât Iahve. El era zeul național și dinastic, inclusiv în Regatul de Nord. Acest lucru este susținut de prezența elementului teoforic iahvist în majo-ritatea numelor regale. Cu toate acestea, cel mai probabil erau tolerate și alte zeități canaanite. De exemplu, regele Ahab a introdus altarul lui Baal în templul lui Iahve. Totuși, întotdeauna exista o mișcare care lupta pentru exclusivitatea lui Iahve, reprezentată de figuri precum Ilie, Iehu, Hosea și alții. Iahve a fost constant venerat, iar importanța sa a variat de-a lungul timpului. Un alt aspect major al acestui cult era folosirea de figuri de taur, care reprezentau puterea războinică a lui Iahve. După înfrângerea Egiptului în exod, această iconografie simboliza promisiunea de protecție și siguranță pentru popor. El era zeul victorios al exodului, Iahve.

Isa 7:14 is one of the most enigmatic texts of the Old Testament in which the traditional Christian exegesis has found the roots of the dogma of the virgin birth. It remains a question though whether this text indeed focuses on the female figure rathern than the son to be born. Following a brief survey of the recent state of research, in this article I address the question of the possible historical background of the text. Recent semantical investigations of the term עַלְמָה, often translated as ‘virgin’, show that neither עַלְמָה nor its synonym בְּתוּלָה imply any information about the eventual sexual experience of the named person. Both terms denote a young, unmarried woman. Regarding the identity of this woman there are four main theories: 1. the woman and his son are late eschatological figures conveying messianic messages; 2. the woman is the daughter of Zion and Immanuel is the people of Jerusalem. 3. the medieval Jewish exegesis identifies the woman with the wife of Isaiah and Immanuel would be another son of the prophet beside Shear-Jashub and Maher-shalal-hash-baz. 4. עַלְמָה is the wife of Ahaz and Immanuel is the king’s son. In the light of the preceding verses, a dialog between the prophet and the king, verse 14 appears to continue this dialog and, in this manner, it can be interpreted as a message for Ahaz about the future fate of his family. But why whould Isaiah interfere in the private life of Ahaz? An answer may come from 2 Chron 28:7, which states that during the Syro-Efraimite war, hence in the time of the narrative of Isa 7, Maaseiah, a בֶּן־הַמֶּלֶךְ was assassinated. For the correlation of the two events it is crucial to clarify the meaning of בֶּן־הַמֶּלֶךְ. Some assume this expression means ‘crown prince’, others presume that he was only a high-rank ‘officer’ at the palace. However, biblical and extra-biblical shreds of evidence point to the fact that the idiom can very likely used in both senses. But even in the latter case, בֶּן־הַמֶּלֶךְ may denote a member of the dynasty who was commissioned with administrative / political duties. If our interpretation is correct, 2 Chron 28:7 attests to a murder in the house of Ahaz. In the light of these findings it may seem plausible that the promise of the new son in Isa 7:14 was rooted in the actual crisis of the king’s family, who had lost a precious member, a son – or eventually a relative – of Ahaz.

Weather imagery plays a major role in Hosea. Hosea 2 recalls the image of an unfaithful wife; Hosea 4:2–3 describes the withering of the land; in 6:3; 10:12; 14:6, the several types of precipitation draw attention to the utterance of YHWH or the requested righteousness; in 9:10.13.16; 10:1; 13:5; 14:6.8, Israel is symbolised by different plants that blossom and wither, depending on their relation to Yhwh. In all of these instances, weather phenomena contribute to these images. In this article, I try to catalogue and evaluate the metaphors and concepts to look at how meteorological images convey theological and historical messages, and vice versa how historical events or sociological procedures demonstrate their consequences in nature, especially in the weather. It seems that weather imagery is used to describe the consequences of idolatry, injustice and false politics. These cause drought and famine in a concrete sense, but the withering of Israel figuratively, the last word of the book is a call for repentance that could ensure Israel’s well-being once again. With these metaphors, Hosea explicitly delivers a plea for monolatry and righteousness, as well as for equality, in an implicit way. These pieces of evidence can provide a basis for further interpretation from the hermeneutical perspective of the notion called ‘interconnectedness’.

Pál apostol az 1Kor 15,20-ban azt írja Jézusról, hogy feltámadása által az „el-aludtak első zsengéje lett”, azaz az örök életre való feltámadás első példája. Az itt megjelenő ἀπαρχή kifejezés az aratás első termését jelöli, a leghamarabb beérő kalászokat. A 15. fejezetben az apostol a feltámadás folyamatát a vetés és az új növény növekedésének képével érzékelteti (36–37. versek). Ehhez a képhez zökkenőmentesen simul az első kalász, az újzsenge képe, amely mintegy a végeredmény felől utal a későbbi metafora értelmére. Feltűnő azonban, hogy az újzsenge bemutatása különleges szereppel bír az Ószövetségben, és külön ünnepként szerepel az egyik ünnepkatalógusban, 3Móz 23,9–14-ben. A Septuagintában itt az 1Kor 15-ből Jézussal kapcsolatban használt ἀπαρχή „újzsenge” kifejezést találjuk. Felmerül tehát a kérdés, hogy vajon nincs-e valamilyen mélyebb kapcsolat az ószövetségi rendelkezés és Pál apostol képes beszéde között?

In the past decades, research has raised the idea of a theology of the Septuagint (LXX) on various occasions. Important works were recently published on this topic in the Handbuch zur Septuaginta and the Septuagint and Cognate Studies series. The general theological tendencies of the LXX are identified by scholars in eschatology, messianism, anti-anthropomorphism and angelology. These tend to all be regarded as further developments of the theology of the Hebrew Bible (HB). However, one can trace the evolution of these and other main topics of the LXX in the New Testament (NT) and in the later apostolic writings as well. Based on three concise case studies, I point out the evolution of theological ideas from the HB through the LXX up to the NT in this paper. First, I will discuss the importance of the ‘Name of God’-theology which is increasingly present in the LXX and has a key role in the messianic passages of the NT. Then in two points it will be argued that addressing Jesus as κύριος implies theological accents which can be detected in the LXX. These observations aim to show that the development of the religious ideologies of the HB can be followed not only in the LXX but in the NT and beyond as well. The importance of a theology of the LXX goes beyond the HB research, having significant implications for the NT as well. In fact, such theology could build the bridge between the HB and the NT, and should not only be written from the viewpoint of the HB but also considering the NT.

Mózes apósának a neve és személye nem egységes az ÓSZ-ben: hol Jetrónak (Ex 3,1; 4,18; 18,1 stb.), hol Reúélnek (Ex 2,19), hol Hobábnak (Bír 4,11) nevezik őt a hagyományok. Mindazonáltal abban egyetértés van az elbeszélések között, hogy egy midianita papról van szó, akivel Mózes házasság útján lép kapcsolatba. A kutatásban az is felmerül az Ex 18,10–12 alapján, hogy Jetró nem akármilyen pogány isten szolgálója, hanem Jhwh papja. Ez utóbbi feltételezést némelykor a régi midiánita-kénita hipotézis egyik érveként sorakoztatta fel a kutatás, mely szerint a jáhwizmus gyökereit a midianiták között kellene keresnünk, Izráelen kívül; azaz az izráeliták Jhwh tiszteletét a midiánitáktól vették volna át Mózes közvetítésével. Bár a kutatás már régóta szkeptikus az említett hipotézissel kapcsolatosan mindmáig vannak újabb képviselői, akik módosítva kitartanak az alaptézis mellett. A tanulmány azt kívánja körül járni, hogy milyen korban keletkezhettek a kérdéses szövegek és valóban Jhwh papjaként tekinthetünk-e Mózes apósára?

Az ugariti szövegek 1928-as felfedezése hatalmas szenzáció volt az 20. század első felében. Nemcsak egy nyugat-sémi kultúra írásos, szellemi örökségét fedezték fel Rasz Samra törmelékei alatt, hanem a vallásos szövegek istennevei a legnagyobb mértékig megegyeztek az ÓSZ-ben Jhwh mellett olvasható istennevekkel. Az ÓSZ-ből ismert „kánaáni” istenek, hirtelen megelevenedtek mítoszok, eposzok, rituálék és más kultikus szövegek ékírásos agyagtábláin. Nem maradhatott el a tudományos ováció, amely röviddel a felfedezés után Mezopotámia helyett Ugarit felé fordította figyelmét. Ebben az időben olyan munkák születtek, amelyek nagyon sokszor az ószövetségi igehelyeket ugariti idézetekkel magyarázták, ugariti szövegek kontextusába helyezték azokat. Ilyen volt pl. a háromkötetes Ras Shamra Parallels, Kuhnigk Nordwestsemitische Studien zum Hoseabuch című könyve, vagy éppen Dahood zsoltárkommentárja a The Anchor Bible sorozatban. Az ellenállás sem maradhatott el. Rendtorff élesen tiltakozott az ellen, hogy az izraeli szövegeket ennyire mechanikusan egy térben és időben távol eső szövegkorpusszal hasonlítsák össze. Helyette a föníciai kultúrát ajánlja az összevetés alapjául. 

Ezzel elindult egy második Babel-Bibel Streit, ami lényegében még ma is érezteti hatását. Szükség volt és szükség van tehát az összehasonlítás egy újabb megalapozására, amely immár nem elégszik meg azzal, hogy az összehasonlítandó kultúrák közös kiindulóponttal rendelkeznek. Ebben a tekintetben két támpontunk lehet. Dietrich és Loretz az ugariti ábécé kutatásában rámutat arra, hogy az ugariti hangkészlet, mely 30 hangzót különböztet meg, megegyezik egy Bét Semesben talált ábécével, azaz egy izraeli területről származó ábécével. Mivel Ugaritban létezik egy 22 hangzós ábécé is, arra a következtetésre jutnak, hogy az ugariti szövegekért felelős királydinasztia egy olyan területéről vándorol ki és jut hatalomra Ugaritban, ahol hasonló hangkészlettel rendelkeztek, esetleg ahhoz közeli nyelvet beszéltek. Kutatásaiktól függetlenül a mítoszok és eposzok helyneveinek vizsgálata alapján egy másik tudós, Margalit arra következtetésre jut, hogy a mitikus események színterei szintén a kánaáni helységek, amely így arra utal, hogy a szövegekben fellelhető hagyományok erről a területről eredeztethetők. A két megfigyelés ugyanabba az irányba mutat: az ugariti szövegekben fellehető hagyományok egy az Izraelhez térben közel eső régióból származnak, amelyek így elegendő alapot szolgálnak a két kultúra szövegeinek egy módszertanilag megalapozott összehasonlításához, amelyben természetesen figyelembe kell venni egy ilyen összehasonlítás határait. Az tanulmány az ugaritológia ezen új eredményeit kívánja a magyar tudományos közönség elé tárni.

E tanulmány célja nem az, hogy eldöntse az olvasó helyett a kérdést: milyen típusú isten volt kezdetben JHWH? Hanem hogy a bemutatott argumentumok alapján hozzásegítse az olvasót saját véleménye kialakításához, illetve a bibliográfia segítségével megkönnyítse a további kutatást. Az első fontos felismerés az, hogy az ókori Közel-Keleten és az Ószövetségben is nagyon tág az „isten” fogalma. Minden, amely meghaladja az im-manens szférát, már a mennyeihez tartozik, és istennek tekinthető. A mi istenfogalmunk más logikára épül, és ez megnehezíti vizsgálódásunkat.

Der Tempelweihspruch (I Reg 8,12–13) ist in einer längeren Version in der LXX (III Bas 8,53) überliefert. Wie verhalten sich die beiden Fassungen zueinander? Dieser Artikel argumentiert dafür, dass sowohl der MT als auch die LXX auf eine gemeinsame fehlerhafte Quelle zurückgehen, die der Herausgeber des MT dahingehend korrigierte, dass er Sätze des ursprünglichen Spruches wegließ, während der Übersetzer der LXX den Spruch möglichst wörtlich zu übersetzen versuchte. Dies wirft auch ein Licht auf die rätselhafte Aussage über die Sonne, die nach dieser Hypothese wie folgt gelautet haben dürfte: שֶמֶשׁ הוֹדִיעַ לָשֶבֶת בַשָמַיִם The temple dedication poem (1 Kgs 8,12–13) has a longer version in the LXX (III Bas 8,53) than the MT. How do the two versions relate to each other? This article argues that both the MT and the LXX go back to a common source containing scribal errors. The editor of the MT omitted several sentences from this source, while the LXX made an attempt to translate the source text literally. This hypothesis sheds light on the enigmatic statement about the sun, which might have looked like this in its original form: שֶמֶשׁ הוֹדִיעַ לָשֶבֶת בַשָמַיִם

Igetanulmány az ApCsel 16,9-15 alapján

Protestáns hagyományunkban hangsúlyos tantétel a sola scriptura elve, azaz, hogy mind az egyházi tanításunknak mind a tanítás tettekbe átültetett megnyilvánulásainak bibliai alapja kell hogy legyen. Nem lehet ez másként a hitvallás esetében sem. Annak, hogy megvalljuk a hitünket nyilvánosan, pontokba szedetten kinyilvánítjuk az álláspontunkat vallási és abból kiindulva más, társadalmi téren, bibliai gyökere kell hogy legyen. Nemcsak a tartalomnak kell a Bibliából kiindulnia, hanem a a megvallott hit gyakorlatának is. A kutatásban konszenzus, hogy e téren a deuteronomista mozgalom csúcspontot képvisel, éppen ezért kézenfekvő innen kiindulva vizsgálni a kérdést. E tanulmány az Ószövetségben keresi a hitvallásosság bibliai gyökereit.

Az északi országrész, Izráel nemzeti vallásának rekonstrukciója korlátokba ütközik. Az északi szövegeket déli recenziójukban vették fel az Ószövetségbe, és lépten- nyomon észrevehető egy erős polémia az izráeli vallási megnyilvánulásokkal szemben. A deuteronomista mozgalom óta minden nem Jeruzsálemben lejátszódott kultuszt illegitimnek tekintenek, és azt retrospektív beledolgozták a szövegekbe is. Azonban még így is felsejlik az eredeti vallás kontúrja. Az Ószövetség beszámolója alapján Izráel istenét bika alakjában képzelték el és ábrázolták ki, amely a viharistenek szimbolikájára jellemző. A szövegek bár nem nevezik meg ezt az istent, mégis őt a kivonulás isteneként tüntetik fel. Ez az első nyom az isten azonosítása útján. JHWH vezette ki a népet Egyiptomból. Feltűnő az is, hogy az északi királyok és gyermekeik teofór nevei túlnyomórészt JHWH-ra vonatkozó elemet tartalmaznak. Az 1Kir 16,32* azt is elárulja, hogy a Baál tisztelet Izráel nemzeti kultuszában egy szinkretista vallásos reform eredménye, de nem az eredeti állapot. Ezenfelül az Ószövetség legrégebbi szövegei JHWH-t olyan istenként írják le, mint akinek megjelenését a viharistenekre jellemző teofánia kísér. Ezeket a megfigyeléseket kumulatívan egybeolvasva arra a következtetésre juthatunk, hogy Izráel nemzeti kultuszának középpontjában a viharisten JHWH állt.
A bika szimbóluma töretlenül jelen van a térségben a késő bronzkortól kezdve, és Samária akropoliszán is 5 tárgy bizonyítja jelenlétét. A névjegyzék szintén JHWH dominanciáját erősíti bármilyen más istennel szemben. Ha figyelembe vesszük a bika-ábrázolások gyakoriságát, valamint JHWH elsőbbségét a többi istenhez képest, a bika szimbolikát nem magyarázhatjuk másképp, mint főként JHWH ábrázolásait, amelyek mögött elmarad – bár minden bizonnyal jelen van – a Baál szimbolikája. Mind a bibliai mind a biblián kívüli források egy irányba mutatnak: Izráel nemzeti istene a viharisten JHWH volt.

A tanulmány a Dániel könyvében fellelhető feltámadás gondolatát teszi vizsgálat tárgyává. Az Ószövetség-tudományban általánosan elterjedt az a vélemény, mely szerint a személyes feltámadás gondolata először a Dániel könyvének apokaliptikus szakaszában jelenik meg. A konszenzus szerint tehát Dániel könyve Izrael túlvilághitének gyökeres változásáról tanúskodik. A kérdéses szövegrész vizsgálata azonban azt mutatja, hogy Dániel könyve nem egy általános, egész népet érintő feltámadás gondolatának első szövegtanúja, hanem sokkal inkább abban a hagyományban gyökerezik, mely Isten szabadítását a feltámadás motívumának segítségével írja le.

A keresztyén felekezetek körében kevés annyira általánosan elfogadott, közös tan van érvényben, mint az, hogy az Ószövetség az Újszövetséggel együtt és azzal egyenértékűen a keresztyén hit alapját képezi. Eszerint mind a keresztyén hitnek, mind a keresztyén teológiának – és itt fontos, hogy nem vallástudományról beszélünk – az Ószövetség éppúgy formáló tényezője és kiindulópontja, mint az Újszövetség. Legyen szó hitvallásokba foglalt dogmákról vagy még alakulásban lévő teológiai kijelentésekről, azoknak mércéje minden időben az, hogy összhangban vannak-e az Ó- és Újszövetség tanításával. Azonban ez a látszólag megszilárdult alaptétel mind a jelenben, mind a teológiatörténetben sokkal árnyaltabban van és volt jelen, mintsem az a fenti gondolatmenetből következne.

In dieser Arbeit werde ich mit Dtn 32,1–43 bzw. mit der Perikope 32,1–10 beschäftigen, die den Namen „Moselied“ trägt. Die alttestamentliche Tradition hält dieses Kapitel für eine der letzten Reden des Mose, ein Testament des großen Volksführers.

Das alttestamentliche Weltbild und seine Rezeption bei Calvin Die Initialfrage meines Aufsatzes ist die, ob es ein konsistentes, übergreifendes, alttestament-liches Weltbild gibt. C. Houtman hat mit seiner herausragenden Arbeit Der Himmel im AT viel dazu beigetragen, dass man die Mannigfaltigkeit der kosmologischen Konzepte wahrnimmt. Ich versuche im ersten Teil meines Artikels auf die Frage zu antworten,wie man die vielfältigen Auffassungen zu einem gemeinsamen Bild zusammenstellen kann. Ich denke, dass uns die Hochkulturen des AOs die nötigen Anhaltspunkte für eine diesbezügliche Zu-sammenstellung liefern. Aufgrund der Babylonischen Weltkarte und der Abbildung der Himmelskuh aus Ägypten kann man eine gemeinsame, im AO gängige Grundstruktur eines Weltbildes erkennen. Danach rekonstruiere ich eine Version des alttestamentlichen Weltbil-des, das im semitischen Weltverständnis verwurzelt ist. Es scheint so, dass sich die Israeliten die Erde als eine auf Wasser schwebende Platte vorgestellt haben, die von einem festen Firmament überkuppelt ist und die auf Säulen ruht. Über dem Himmel befindet sich ein Ozean, welcher durch kleine Öffnungen die Erde mit segenshaften Niederschlägen versorgt. Im Zentrum der Welt erscheint das Heiligtum, der Wohnort (der Heiligkeit) Gottes, die einerseits die axis mundi darstellt, andererseits die be-drohenden Mächte überwältigt, kontrolliert und beseitigt. Diese Vorstellung ändert sich im Laufe der Zeit, so dass der Tronsaal Gottes in der nachexilischen Literatur in den Himmel projiziert wird. Diese Analyse wird verdeutlichen, dass man nicht von einem Weltbild sprechen kann, sondern von einem sich ändernden Weltbild. Im zweiten Teil möchte ich die Auslegungen Calvins mit den Ergebnissen der modernen, komparativen Religionswissenschaft vergleichen. Die Feststellungen Calvins zeigen Gemeinsamkeiten mit der modernen Rekonstruktion auf; zugleich steht der Reformator selbst in der Tradition des mit dem altorientalischen teilweise vergleichbaren, mittelalterlichen Welt-bildes. Im Fazit versuche ich einige Hinweise auf Nutzen der erschlossenen Weltbilder aufzuzeigen.

Az izraeliták által lakott területeken folyamatosan jelen vannak a dekoratív és a kultikus ábrázolások, amelyek olyannyira átfogóan jellemzik Izráel hétköznapjait, hogy nem lehet őket csupán elszigetelt csoportok devianciájaként értelmezni. A temérdek istenábrázolás, istenszimbólum, szobor, pecsétlenyomat, amulett újból és újból arra a következtetésre vezeti a kutatókat, hogy a fogság előtt Izráelben jelen volt egy erőteljes, képtisztelettel együtt járó politeista tendencia.

A Deut 32,24-et nagyon gyakran úgy tekintik, mint az izraeli vallásban továbbélő, politeista elemek monoteizmus előtti vallástörténeti kövületét. Ennek megfelelően a 24. versben előforduló „dögvész” és „járvány” kifejezéseket a kánaáni Resef és Qeteb istenségek vagy természetfeletti erők (görög eredetű szóval démonok) megtestesítőinek tartják. Feltűnő azonban, hogy a két említett főnév a Deut 32,24–25-ben JHVH hét nyila között jelenik meg, ahol öt minden kétséget kizáróan megszemélyesített jelenség, és nem démon vagy istennév. Valószínűleg a „dögvész” és a „járvány” is ehhez hasonlóan jelenik meg. A Deut 32,24 nem démontant, vagy politeisztikus képzetet tartalmaz, hanem benne az irodalmi pogányság jelenik meg.

A Dávid és Góliát elbeszélés (1Sám 17) egyike az Ószövetség legismertebb, de ugyanakkor legvitatottabb fejezeteinek. Ha a Sámuel könyvének 16–18 fejezeteit vizsgálja az olvasó, akkor az elbeszélt cselekményekben nem egyszer ismétlésekkel, redundaciával, ellentmondásokkal, összeférhetetlenségekkel találkozik. Ezek a fejezetek nemcsak Sámuel első és második könyvének összkompozíciója szempontjából mutatnak egyenetlenségeket, hanem az azokat közvetlenül megelőző elbeszélésekhez viszonyítva is.

A Dávid és Góliát-elbeszélés ókori szövegtanúi között nagy eltérések vannak, ti. a Codex Vaticanus (LXXB) egy jóval rövidebb tudósítást tartalmaz Góliát legyőzéséről. A 12–31; 41; 48b; 50; 55–58 versek hiányoznak a LXXB 17. fejezetéből, melyeket csak a masszoréta szöveg (MSZ) tartalmaz: . Ezzel kapcsolatosan felmerül a kérdés: melyik a régebbi olvasat? Hogyan és miért jön létre ekkora eltérés? A tanulmány ezekre a kérdésekre keresi a választ, és közöl egy új magyarázati lehetőséget.