Repozitórium index

A 16. század második felében református őseink, akárcsak Luther és Kálvin, elvben elfogadták a házasságtörés halállal történő szankcionálásának lehetőségét és szükségességét. Véleményüknek igehirdetésekben, bibliamagyarázatokban, valamint egyházjogi művekben is hangot adtak. Ám teológiai és jogi gondolkozásuk gyakorlati megvalósulása komoly eltérést mutat, hiszen Kálvin János szolgálata alatt Genfben és Méliusz Juhász Péter idején Debrecenben, később pedig a hajdúvárosokban (Böszörmény, Hadház, Nánás) a házasságtörés bűnét korántsem automatikusan és kötelező jelleggel követte halálbüntetés.

E helyen most arról kell szólanom, hogy a felvidéki református egyházban milyen módon jelentek meg a káték 1920-tól napjainkig. Tudnunk kell, hogy e kérdéskör taglalásánál nem ragadhatunk le pusztán azon műveknél, amelyeket a felvidéki református egyház adott ki az évtizedek folyamán, hanem egyben szólanunk kell, ha csak érintőlegesen is, azokról a kátékról, amelyek bizonyítottan használatban voltak, vagy talán még most is használatban vannak gyülekezeteinkben.

A hitvallás kérdése a teológiának az a területe, ahol összekapcsolódnak a teológiai tudomány ágazatai, a különböző szakterületek: az Ó- és Újszövetség, a rendszeres, a gyakorlati teológia és az egyháztörténet is, mert a hitvallásnak tartalmaznia kell a Kijelentés egészét, valamint a teológiai tudományok pozitív eredményeit stb. Mindegyik a Bibliában gyökerezik, és az egész keresztyén életgyakorlatot érinti. Amikor a hitvallások kérdésével foglalkozunk, rádöbbenünk, hogy a különböző teológiai szakterületeket nem lehet egymástól elvonatkoztatva, függetlenül tárgyalni, és főleg nem csupán elméleti síkon vizsgálni. Ráadásul a személyes istenhit kényszerítő ereje is hat minden hitvallásban.

A Szanhedrin jogkörét illetően szinte minden kutató egyetért abban, hogy Jézus nyilvános működésének idején, amely Pilátus helytartói megbízatása alatt történt (Kr. u. 26–36), a Szanhedrin rendelkezett büntetőügyeket tárgyaló joggal, ahogyan azt követően is. Azonban nincs konszenzus a halálbüntetés kiszabásának jogát illetően. A Jn 18,31-ben a zsidók tagadják a halálbüntetéshez való jogukat, de a fent tárgyaltakból kiderült, hogy a zsidók autonóm módon rendelkezhettek a templom falain belül, mint ahogy számos példa bizonyítja azt is, hogy vallási kérdésekben szabadon dönthettek. Ez nem zárta ki a halálbüntetés kiszabását sem, és ezt több megkövezés általi halálra ítéltetés vagy ennek kísérlete igazolja. Igaz ugyan, hogy vallási kérdések esetében a zsidó hatóságok saját törvényeik szerint ítélkezhettek, és hajthatták végre az ítéletet, de nem kizárt az sem, hogy közönséges ügyekben is ítéletet hozhattak. Ezt sem cáfolni, sem igazolni nem tudjuk teljesen.