A paráznaság és házasságtörés megítélése és büntetése a Debreceni Magisztrátus jegyzőkönyvei alapján (1547–1625)

A 16. század második felében református őseink, akárcsak Luther és Kálvin, elvben elfogadták a házasságtörés halállal történő szankcionálásának lehetőségét és szükségességét. Véleményüknek igehirdetésekben, bibliamagyarázatokban, valamint egyházjogi művekben is hangot adtak. Ám teológiai és jogi gondolkozásuk gyakorlati megvalósulása komoly eltérést mutat, hiszen Kálvin János szolgálata alatt Genfben és Méliusz Juhász Péter idején Debrecenben, később pedig a hajdúvárosokban (Böszörmény, Hadház, Nánás) a házasságtörés bűnét korántsem automatikusan és kötelező jelleggel követte halálbüntetés. Bár kétségtelen, Kálvin és a korai magyar reformáció képviselői is azt vallották, hogy a paráznaság beszennyezi az Isten által bölcsen felállított házassági szövetség rendjét, a helyi magisztrátusokkal karöltve mégis fontosnak tartották az isteni kegyelem és megbocsátás gyakorlati megélését vallásos közösségeikben, ugyanis mindnyájan jól tudták: Isten nem gyönyörködik a bűnös ember halálában, hanem azt óhajtja, hogy megtérjen gonosz útjáról és éljen (vö. Ez 33,11).