Jelen tanulmány a 20. századi erdélyi római katolikus egyháztörténet és pedagógia egyik méltatlanul feledésbe merült alakja, Veress Ernő (1892–1973) nevelésközpontú munkásságát tárja fel a korabeli sajtóorgánumokban (Erdélyi Iskola, Erdélyi Tudósító, Hírnök) 1933 és 1942 között megjelent írásainak elemzésén keresztül.
A tanulmány a művészet közvetítő szerepét vizsgálja a valláspedagógia és a pasztorálpszichológia metszéspontjában. Kiindulópontja annak felismerése, hogy a fiatalok vizuális, testi és szimbolikus önkifejezése gyakran olyan egzisztenciális és hitbeli kérdéseket hordoz, amelyek nehezen közelíthetők meg a pusztán fogalmi jellegű oktatással.
A tanulmány azt vizsgálja, hogy a szenvedélybetegségből való felépülés milyen teológiai és lelkigondozói jelentésszerkezetek mentén írható le református kontextusban. A kutatás négy olyan életútinterjú kvalitatív elemzésére épül, amelyek a Magyarózdi Drogterápiás Otthonban készültek. Az elemzés rámutat arra, hogy a felépülés nem pusztán az absztinencia elérését jelenti, hanem olyan identitásrekonstrukciós folyamat, amelyben a közösség és a kegyelem tapasztalata kulcsszerepet játszik.
Amikor ebben a tanulmányban az önsértésről beszélek, a Non-Suicidal Self-Injury Disorder (NSSID), vagyis öngyilkossági szándék nélküli önsértés zavarára utalok. Az emberiség történelme során számos olyan vallás és kultusz létezett, amelyben a kultikus önsértés a vallásgyakorlat részét képezte. Az Ószövetség egyik ismert példája az 1Kir 18,28–29, ahol Baal papjai megsebezték magukat, hogy istenüket meghallgatásra bírják. Jonathan Cahn szerint az ősi istenek – ha egyáltalán valaha eltűntek – új nevekkel tértek vissza napjainkban.
A tanulmány a mátéi szövetségi szemantikai háló szerkezeti és statisztikai elemzését végzi el az szerkesztésdinamikai jelentés analízis (SZDJA) nyolc szintjén. Kiindulópontja az ekléziogén attraktor fogalma, az a hermeneutikai erő, amely a Máté evangéliumának kutatásában elfedi annak eredeti zsidó szövetségi logikáját, s emiatt a szöveget az egyháztani előfeltevések irányába tolja el.
A tanulmány a református lelkészfeleségekkel szemben megfogalmazódó elvárásrendszert vizsgálja szociológiai, pszichológiai és teológiai nézőpontok integrált alkalmazásával. Öt elvárásforrást azonosít: az önmaga által internalizált normákat, a lelkésztárs elvárásait, a gyülekezeti közösség kimondatlan követelményeit, a tágabb egyházi-kulturális kontextust, valamint a kollegiális lelkésztársi hálózatot. Történeti áttekintésében bemutatja, hogyan alakult a papné szerepe a reformációtól a kommunista diktatúra időszakán át a rendszerváltás utáni korig.
A Biblia világos és átfogó tanításokat tartalmaz az alkoholfogyasztásról, a szerhasználatról és a mértékletességről. A Szentírás alapvető gondolatai és elvei normatívak mindazok számára, akik a próféták és Jézus tanításait követik. Mindazonáltal a keresztény egyház történelme során nagyon eltérő megközelítésekkel találkozhatunk az alkoholfogyasztás, a szerhasználat, valamint annak kérdése kapcsán, hogy miben szabad és miben nem szabad a keresztény embernek elmerülnie.
A posztmodern és metamodern kor kulturális, illetve digitális kihívásai új megközelítéseket követelnek meg a keresztyén missziótól. A tanulmány kiindulópontja, hogy az evangélium kétezer éves üzenetét a ma emberének nyelvén és értelmi szintjén kell megszólaltatni, hűen a krisztusi és páli kontextualizációs mintákhoz. A szerző a Magyar Református Egyház gyakorlati kezdeményezéseiből (pl. az Ifjúság éve programjaiból), valamint az üzleti és marketingszféra hatékonyságnövelő módszertanából merítve mutatja be a megújulás lehetséges irányait.
A tanulmány emlődaganatból felépülő nők alkotói és vizuális önkifejezési tapasztalatait vizsgálja interjúk és művészetterápiás szemléletben facilitált önismereti csoportfolyamatok alapján. Rámutat, hogy a művészeti tevékenységek a betegséget követő megküzdés, belső újrarendeződés és jelentésképzés fontos közegeivé válhatnak. Az alkotói folyamatok során a testi változások, a hiány tapasztalata, az emberi törékenység és az önazonosság átalakulása vizuális, anyagi és szimbolikus szinten is megjelenhet.
A társfüggőség vagy kodependencia nehezen megragadható fogalom. Bár nagyon sokan érintettek, akik a társfüggőség „mókuskerekében” ugyanazokat a véget nem érő köröket futják évek óta, mégis ismeretlen sokak számára ez a jelenség, pszichológiai konstruktum, beleértve a segítő szakmabelieket is, nem csak a hétköznapi embert. A felkapottá vált kifejezés mögött, tulajdonképpen nem új, hanem korábban is ismert jelenség húzódik meg, amelyre azonban a régi generációk képviselői máshogy tekintettek, mint ahogy ezt ma napjainkban tesszük.