Ez a próza a work in progress állapotban lévő regényem első fejezete. Ebből a nyitányból bontakozik ki J. további élete: az egyetem elvégzésétől, a külföldi ösztöndíjakon, a könyvtárosi álláson, a levéltári kutatásokon át a professzorságig. Ezzel párhuzamosan olyan bibliai történetek elevenednek meg párhuzamos fejezetekben, melyek Mária és Nikodémus szemszögéből mutatják meg Jézus emberi voltát.
Ha a posztmodern korban már semmi sem feltétlenül az, mint amit még a közelmúltban alatta értettünk, akkor jogosnak tűnhet a kérdés, hogy amikor a közösségre gondolunk és arról beszélgetünk, akkor ugyanarra gondolunk és ugyanarról beszélünk-e még. Ha igaznak fogadjuk el az állítást, hogy a kor, melyben élünk, az identitásvesz tésről és annak fragmentálódásáról „híres”, akkor joggal feltételezzük, hogy ez a jelenség a keresztyén identitást sem kerüli el. Szükséges tehát reflektálnunk a keresztyén létmódra, hogy elkerüljük az arról alkotott illúziókat.
A rutin a liturgiában – akárcsak az élet más területen – lehet jó és hasznos, de lehet veszélyes is. Liturgikus összefüggésben ez különösképpen igaz. A rutin pozitív hozadékai: a liturgikus cselekmények „hatékonyságának” növekedése, az „időgazdálkodás”, a stressz csökkentése, illetve struktúra és stabilitás biztosítása. A „rutinfeladatként” végzett liturgia ellenben, amely csupán az „elvégzen dőre” összpontosít, megnehezíti, sőt meggátolhatja a liturgikus kommunikációt, elhomályosítja a liturgia kisugárzását, lerombolja magasztosságát, elfedi elevenségét, elpusztítja éltető erejét.
Ebben a tanulmányban a jó élet kérdésével foglalkozunk, különösen is a téma filozófiai és teológiai gyökereit kutatva, illetve nagy léptékben vázoljuk azok kiha(j)tásait egészen napjainkig. E kérdés látszólagos egyszerűsége ellenére a filozófiai és teológiai etika története során a válaszadásra tett kísérletek bonyolultnak bizonyultak. Arisztotelész eudaimonisztikus erényetikájától indulunk, amely teleológiai keretet adott egy – a fogalom sajátos értelmében vett – boldogságközpontú morálfilozófiai rendszernek, amely évszázadokon át alakította az etika irányvonalát.
A tanulmány a protestáns démonológia létezését és kutatásának indokoltságát mutatja be. Célja, hogy feltárja a hívő emberek hitvilágának azon motívumait, melyek félelmet keltenek bennük, valamint vizsgálja a jelenségeket, melyeket a szenvedők átélnek. A következtetések ugyanakkor nem valamiféle új rítusra mutatnak, hanem olyan lélektani alapozású, mégis biblikus lelkigondozói módszertanokra, melyek alkalmazása független a segítségkérő és a lelkipásztor negatív szellemi hatalmak létformáját érintő meggyőződésétől.
Az egyház szervezete mesterséges, jól szabályozott hálózatként értelmezhető, az általa kínált kereten belül viszont a társas kapcsolatok mentén spontán és természetes kis hálózatok működnek. A kétféle hálózat leírásán kívül az egy máshoz való viszonyukra is rákérdezhetünk: mit tud kezdeni a formális hálózat azzal, ami az informális hálózatokban történik? És hogyan tudnak a kis lokális, informális kapcsolatrendszerek kapcsolódni az intézményrendszer merev hálózatához?
A Szentírásban sok elhívástörténetet olvashatunk. A keresztyénség története is számos példát szolgáltat számunkra. Az előadás célja a tipizálhatóság kérdése. Lehet-e jellegzetes csoportokba osztani ezeket az egyéni sorsokat? Milyen kutatások érhetők el ebben a vonatkozásban? Lehet-e felekezeti súlypontokról beszélni? Vannak-e sajátos hangsúlyai a lelkipásztori elhívásoknak?