Bacsó István

Az elmúlt időszakban a globális és az európai, de a magyarországi és romániai civil társadalom is a szélsőséges politikai megnyilvánulásoktól, illetve a választási eredményektől volt hangos. Az egyre inkább polarizálódó közvéleményt, a politikai, vallási, etnikai és különböző kulturális irányelvek mentén tömörülő táborok összebékítését korántsem mozdítja elő a gyakori politikai ideológiai hatalmi attitűd, vagy éppen a közösségi média kommentszekcióiban folyó állóháború... Vajon a társadalomnak ebben az áldatlan állapotában milyen szerepe lehet a teológiának? Szükséges-e irányt mutatnia, és ha igen, ezt hogyan tegye? A két világháború közötti erdélyi református teológiai gondolkodók – köztük különösen Tavaszy Sándor – a történelmi idők sodrásában rámutattak egy másik valóságra, amely a világba törő mennyei fényével új színben tünteti fel az együttélés és a közösségépítés lehetőségeit. A teológia mai útkeresésében, az egyház tájékozódásában ma is kulcsfontosságú impulzusukat, példát és bátorítást adhat egy olyan teológusnemzedék, amely hasonló társadalmi dilemmák, ideológiai csaták között kereste a megmaradás, a párbeszéd, a közösségi együttélés útját, miközben nem mondott le saját identitásáról, reformátori őrállói szerepéről és ennek kritikai erejéről.

Mit jelent emlékezni, illetve mire lehet és kell emlékeznie egy közösségnek, egyháznak, nemzetnek? Ha a kérdést az első világháború erdélyi magyarságának a szemszögéből fogalmazzuk meg, érezhető annak feszültsége, súlya, de nem utolsósorban hozadéka is a kisebbségi létbe sodródott közösség számára. A közelmúlt traumatikus lenyomata, de a dicső múlt glóriája is állandó témáját képezte az erdélyi magyarság emlékezetének, miközben önazonossága meg őrzéséért küzdött a történelmi események sodrásában. Az erdélyi református gondolkodók, Tavaszy Sándorral egyetemben, a közösség emlékezetét igyekeztek olyan mederbe terelni, hogy az az ige feltétele mellett valósulhasson meg, vállalva, ha kellett a „Theatrum Gloriae Dei” bélyegét és/vagy dicsőségét.

A teózis vagy theószisz fogalma talán kevésbé ismerős a nyugati protestáns tanokon képződött teológus számára. A keleti ortodox egyház e jellegzetes tanítását mégsem hiábavaló a Kelet-Nyugat találkozási pontján élő erdélyi református teológusnak, lelkipásztornak megismernie. Tanulmányunkban a megistenülés tanának kialakulását, dogmatörténeti hátterét és fejlődését, tartalmának egyes elemeit ismertetjük, és eközben arra a kérdésre keressünk választ, hogy lehet-e valamilyen kapcsolópontja református hitelveinkkel.

A Barth–Brunner vita a 20. század protestáns teológiai történetének egyik jelentős mozzanata. A dialektika-teológia két kimagasló alakjának 1934-ben történt replikaváltása nemcsak Karl Barth és Emil Brunner teológiai súlypontjait foglalja magában, hanem betekintést enged az 1930-as évek pezsgő teológiai és szellemtörténeti légkörébe is. Brunner értelmezésében a természeti teológiának egyik sajátos változata jelenik meg, miközben Barth az újreformátori teológia szellemében következetesen az Ige autoritásának jegyében fejti ki álláspontját. Ebben tanulmányban a vita egyes pontjainak tartalmi feltárása mellett röviden rekonstruáljuk a keletkezési körülményeket is, és kitérünk erdélyi hatástörténetére, értékelésére is.

„Elkéstetek, elkéstetek vele, / Az Igével, ki élet kenyere” – hangzott el Reményik Sándor súlyos megállapítása a protestáns teológusok felé 1936-ban. Vajon tényleg „elkéstek” a két világháború közötti teológusok az ige közvetítésével? A jelzett időszakban az erdélyi magyarság megmaradása érdekében termékeny párbeszéd alakult ki a teológia és a társadalom számos területe között. Tanulmányunkban Tavaszy Sándornak a teológia és az erdélyi magyar irodalom viszonyára vonatkozó írásait, hozzászólásait igyekszünk feltérképezni. Az „esztéta” Tavaszy irányadó gondolatai a sajátos kisebbségi helyzetben egyúttal a teológia és irodalom közös útkeresésére, dilemmáira, sajátos kapcsolatukra, illetve a reformátusságnak a formálódó transzilvanista gondolkodásban betöltött szerepére is rávilágítanak.

A ne ölj parancsolat lévinasi interpretációja kétségtelenül érvényes volt, de nemcsak azáltal, hogy reflektált a gondolkodó személyes traumáira, hanem azáltal is, hogy a huszadik század viharai közepette is letisztult, kategorikus imperatívuszként szólalt meg. A lévinasi arc felhívása ma is aktuális, mert szerte a világon több mint 40 háború zajlik, az emberek letiporják egymást, és gyakran úgy mennek el egymás mellett, hogy nem látják meg egymás arcát.

Poitiers-i Hilarius Hyeronimus, Ambrosius és Augustinus mellett kétségtelenül a korai latin teológiai gondolkodás egyik kimagasló alakja. Dolgozatunkban Hilarius életét és teológiáját szeretnénk röviden bemutatni. Hilarius teológiai gondolkodása, apológiai munkássága, valamint hozzájárulása a nyugati szentháromságtan és krisztológia fejlődéséhez kulcsfontosságú. Hilarius életét és teológiájáta már ismert teológiai-és dogmatörténeti alapon közelítjük meg, majd rátérünk az egyházatya életének és teológiájának tárgyalására. Az első részben tehát a dogmatörténeti kontextust elevenítjük fel, a Nicaeai zsinat utáni eseményeket, a kor témábavágó hitvallásait mutatjuk be röviden. A második főrészben Hilarius életrajzi vonatkozásait tárgyaljuk, majd a harmadik részben teológiáját ismertetjük, pontosabban teológiájának szentháromságtani és krisztológiai aspektusait az ariánus-és homoiánus viták összefüggésében.

A keresztyén tanítás egyik alapvető fejezete a Szentháromság. A mai úgymond letisztult formáját azonban hosszas fejlődés előzte meg, amely sokszor nem volt mentes a tan körüli vitáktól és a különböző értelmezésekből fakadó tévtanításoktól sem. Dolgozatunkban ennek a tanbeli fejlődésnek az egyik fontos állomását szeretnénk röviden ismertetni. Miután a 3-4. századi szentháromság-vitákat lezárja a 381-es konstantinápolyi egyetemes zsinat, Augustinus is összefoglalja a kappadókiai atyák által kidolgozott, és a zsinat által nyugvópontra jutott, a már bevett szentháromságtant. Augustinus természetesen a maga sajátos stílusában értelmezi a Szentháromságot. Szentháromságtanának bemutatására egy különálló, tizenöt könyvből álló korszakos teológiai–filozófiai értekezést írt, a Szentháromságról címen. A nagyszabású mű nemcsak a dogma összefoglalását nyújtja az olvasó számára, hanem bizonyságot tesz Augustinus szellemi nagyságáról is.