Vitus-Bulbuk István

A tanulmány a bibliai ősélmények antropológiai dimenzióját a „véges horizont” paradox valóságán keresztül értelmezi: az isteni cselekvés és az emberi percepció találkozása felemelő tapasztalat, ugyanakkor a halandóság és az időbeliség „gravitációja” visszarántja az embert saját korlátjai közé. A tanulmány amellett érvel, hogy ez a kettősség nem Isten lényegéről, hanem az emberi lét feltételeiről szól, és rávilágít arra, hogy a véges horizont egyszerre kényszerítő korlát, ugyanakkor belátható, otthonosságot adó keret. A tanulmány a rítust mint az emlékezés kitüntetett terét és idejét vizsgálja: a rítus formát ad az autentikus találkozásnak, lehetővé teszi a közös belépést és participációt, miközben transzformatív hatást gyakorol közösségre és egyénre egyaránt. Az emlékezés pszichológiai mechanizmusának vázlata (észlelés–értelmezés–rögzülés, gyors és lassú feldolgozás) után a szöveg a kollektív emlékezet identitásformáló erejét emeli ki, különösen a szabadítás narratíváinak (Exodus, Krisztus kereszthalála) rituális megismétlésében. A következtetés szerint a közösségi emlékezés akkor válik gyógyítóvá, ha a testvéri elfogadás integratív közege felülírja az autonómia töredezettségének negatív tapasztalatát, és az imago Dei identitása felől új mintákat és motivációkat formál.

Ha a posztmodern korban már semmi sem feltétlenül az, mint amit még a közelmúltban alatta értettünk, akkor jogosnak tűnhet a kérdés, hogy amikor a közösségre gondolunk és arról beszélgetünk, akkor ugyanarra gondolunk és ugyanarról beszélünk-e még. Ha igaznak fogadjuk el az állítást, hogy a kor, melyben élünk, az identitásvesz tésről és annak fragmentálódásáról „híres”, akkor joggal feltételezzük, hogy ez a jelenség a keresztyén identitást sem kerüli el. Szükséges tehát reflektálnunk a keresztyén létmódra, hogy elkerüljük az arról alkotott illúziókat. Ennek a vizsgálódásnak az egyik legfontosabb tájékozódási pontja nem más, mint a Jézus példázataiban megfogalmazott üzenet. Az egyéni és közösségi identitást erősítő, építő és tisztázó példázatok ezek.

A 21. század nagy vitáit rólunk (is), de már nélkülünk vitatják meg. Ma már mindenki tudja, a teológia (újból) megkerülhetetlenné vált. Mégis az elmúlt évtized talán legfontosabb morálfilozófia vitáján egy teológus sem volt. Egy amerikai filozófus (Sam Harris) és egy kanadai származású klinikai pszichológus (Jordan B. Peterson) szállt vitába, olyan kérdésekre keresve a választ, amelyek számunkra, teológusok számára, több mint otthonosan „szólnak”. Ott se voltunk. Meg sem hívtak.

Jelen rövid tanulmány a posztmodern folyamatot próbálja érzékelni és inkább a „hangsúlyos” pillanatokon keresztül rálátni erre a korunkat egyértelműen meghatározó szellemi vonulatra. Részben érinti a posztmodern talán előre nem számolható hatásait, másrészt egy olyan teológiai kísérletről számol be, amely megpróbált nem elzárkózni ettől a folyamattól, hanem posztmodernként teologizálni. Az, ami pár évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen volt, ma már egy posztvalóság, főleg Európában. Közben az ember önreflexiója is megváltozott, és észrevétlenül léptük át a poszthumán korszak kezdetének küszöbét.