Gecse Krisztián Dániel

Az ifjúsági misszió kérdése egyre aktuálisabbá vált az utóbbi időszakban. Erre nézve azonban nincs egységes elképzelés. Azok, akik foglalkoznak a témával a legjobb tudásuk szerint végzik, mégis gyakran elhangzik az, hogy valamit másképp kellene tenni. Mi legyen ez a másképp? Az ifjúsági misszióban a tanítványképzés, nevelés egyre nagyobb visszhangot kap, több módszer született erre. Nem egyetlen jó módja létezik annak ahogyan tanítvánnyá kell tenni, nevelni a fiatalokat, a több elképzelés közül azt kell mindig megtalálni ifjúságunk számára, amelyikkel a leginkább közelebb tudjuk hozni számukra az evangéliumot. Ebben segítené a gondolkodást ez a dolgozat a missziológiai hangsúlyok megfogalmazásával, illetve konkrét segítséget, ha úgy tetszik, módszert fogalmaz meg, együttműködést ajánl egy tapasztalattal rendelkező, tanítványnevelő ifjúsági misszióval foglalkozó szervezettel. Az egyesület tevékenységét az elméleti szempontok szerint értékeli, mérlegre teszi és ennek alapján fogalmaz meg következtetéseket.

Dolgozatom során elsőként az a kérdés vetődött fel, hogy szükséges-e a textus a prédikációhoz. Miután körbejártuk ezt a kérdést, és végső soron arra jutottunk, hogy valóban textusra hivatkozva kell prédikálni, ennek a textusnak a hermeneutikai természetrajzát ismertettük. Ha kell a textus, akkor mi az a textus, mi a célja, milyen érvek szólnak a textusra való hivatkozás mellett. Itt többek között az is kiderült, hogy a szövegértelmezés során mire kell figyelni, milyen hibák fordulhatnak elő. Ezt követően szövegértelmezési eljárásokat ismertettem. Ezek az eljárások hasznosnak és a bevezetőben felvetett kérdés szempontjából (lehetséges-e más hasznos és gyümölcsöt hozó metódusa a szövegértelmezésnek a bevett módszereken kívül) kielégítőnek bizonyultak. Úgy tűnik, hogy a kifejtett koncepció az erdélyi református igehirdetés gyakorlatának hasznára válhat. Az említett kérdéseket főként Wilfried Engemann: Homiletics című munkájára alapozva tárgyaltam. Az adott munka kellőképpen alaposnak bizonyult a felvetett kérdések kifejtésére és elég frissnek is ezen válaszok aktualitására nézve. Az eredményeket tekintve arra jutottunk, hogy a kifejtett analógia modell és Thomas Long modellje egymást kiegészítő modellek lehetnek. Eltérően közelítik meg a szöveggel való foglalkozást. Míg az erdélyi gyakorlat kizárólag a textusra és annak üzenetére épít, addig az analógia modell a textus és a hallgatók közötti kooperációban ragadja meg a textussal való foglalkozást. Ez utóbbi tanácsosnak és átgondolásra érdemesnek bizonyul az erdélyi igehirdetés gyakorlatára nézve. A kutatás során kiderült, hogy van néhány szempont, amit az erdélyi gyakorlat jobban hangsúlyoz, mint Engemann. Főként a szöveg keletkezésének motivációjával kapcsolatban és a prédikáció felfogásában jelenik meg ez a hangsúlyeltolódás. Az erdélyi gyakorlatban a hangsúly az isteni kijelentésre és annak lecsapódására esik. Engemann koncepciójában inkább a tapasztalati megértésen és egyfajta szubjektivizmusszerű személyességen van a hangsúly, bár ez a fajta szubjektivizmus nem pont az, amit Boross Géza kiemelt a deduktív írásmagyarázat rendjén. Bár Engemann részletes módszert dolgozott ki és hasznosnak bizonyult a kutatás és a felvetett kérdések szempontjából, több olyan modell kering a homiletikai koncepciók sorában, amelyek az adott témával foglalkoznak. A biblia szöveg szerepét nem szabad soha figyelmen kívül hagyni, ahogy azt általában hangsúlyozza a homiletika tudománya. Bizonyára sok vélemény elhangzott már a történelem során ezzel kapcsolatban, de jelen dolgozat megáll az említett koncepcióknál és ennek kerete nem engedi, hogy tovább tárgyaljuk az adott témát. Bármelyik koncepciót is tekintenénk meg egy másik kutatás során, bizonyára Engemann koncepciója kellő alapot nyújthat abban, hogy milyen kérdésekre érdemes odafigyelni, illetve Boross és Nagy koncepciója irányt szabhat az erdélyi helyzet további megismerésére.