Repository index

The thesis highlights the complex role of the masses in the New Testament. The synoptic tradition, namely Matthew, Mark, and Luke, depict the masses differently. Matthew is more sympathetic, while Luke maintains distance, portraying Jesus as a friend to the poor and oppressed. The analysis of three Greek words, all translated as 'masses' in English: 'πολλοί', 'λαός', and 'ὄχλος', is particularly important. 'πολλοί' is a general term for any large group, not just people. Luke uses it most frequently, while Matthew does not use it at all, indicating that for Matthew, people mean more than just numbers. 'λαός' in the Septuagint usually refers to the nation of Israel. Matthew, with a Hebrew mindset, uses 'λαός' in this sense, and does not equate it with 'ὄχλος', which means an anonymous crowd. The author points out that Matthew carefully chose his words, and this difference is especially important in Matthew 27,25, where the people take responsibility for Jesus' blood.

This article argues that Isaiah's so-called ‘refrain poem’ (Kehrvergedicht) in Isa. 9.7–20 is a composite text, going back to two early prophecies with different concerns. Isaiah 9.7–17* focused originally on the arrogant refusal of the divine word, while Isa. 9.18–20* reflected on the chaotic social circumstances in Samaria in the eighth century. The refrains in vv. 9,11cd, 16ef and 20cd were added to these two already connected prophecies at a later stage. The theological summary in v. 12 is yet another addition, closely affiliated with 5.24–25. Unlike v. 12, the refrains do not have the repentance of Israel in view, nor its final destruction, but the fall of Assyria in Isa. 10.5–15, 24–27. The refrains support the theory that the Isaianic collection was formed by means of reusing, restructuring and reinterpreting earlier material. DOI: https://doi.org/10.1177/0309089216690385

In Jeremiah 28, there is a dispute between the prophets Jeremiah and Hananiah over the (il)legitimacy of prophecies of salvation concerning Judah and prophecies of judgement regarding Babylon. On the eve of Jerusalem’s fall to the Babylonians, the prophet Jeremiah, who proclaims judgement on Judah at the hands of Babylon, appears to be the true, genuine, canonical voice of God. While this text does not preclude the eventual authenticity of prophecies of salvation in the event that they are proven valid by being fulfilled, it nevertheless is rather strange that the book of Jeremiah ends with a collection of prophecies against the Chaldaeans. The anti-Babylonian statements in Jeremiah 50-51 are ascribed to the very same prophet who had once dismissed Hananiah for uttering similarly worded – and presumably uninspired – invectives before the people of Jerusalem.

Az Erdélyi Református Egyház 16–17. századi szerkezete sok hasonlóságot mutatott a nyugat-európai református egyházi modellel, amelynek intézményei – a presbitérium kivételével – már a 16. század közepén létrejöttek Erdélyben. A presbitériumok felállításának elmaradását főként az magyarázza, hogy az erdélyi az erdélyi társadalom nem a polgári demokráciára épült, egy meglehetősen feudalista rendszerre, következésképpen a társadalom alsó rétegei nem befolyásolhatták sem a helyi közösségek, sem pedig az ország irányítását. Ezért a presbitériumot mint nyugati demokratikus egyházi intézményt nem lehetett beépíteni egyházi kormányzatba. Így az egyházi kormányzat legalacsonyabb szintje a classis vagy dékánság (synodus specificis) zsinata volt, amelyet a dékán (nyugaton: felügyelő) vezetett.

Joggal feltételezhetjük, hogy az Ézs 10,16–19 verseit eredetileg nem erre a helyre írták. A perikópa egy Izrael elleni prófécia része volt. Ezt a hipotézist erősítik meg a szerző által használt metaforák, a szöveg intertextuális kapcsolatai más, Izraelre vonatkozó próféciákkal, illetve a perikópa környezetéből gyűjtött információk is. A relokalizáció révén az Ézs 10,16–19 eredeti értelme megváltozott: az ítélet, amely korábban Izraelre vonatkozott, Asszíria-ellenes beszéddé alakult, azaz azon hatalom ellen fordult, akin keresztül JHVH egykor a saját népe feletti ítéletét hajtotta végre. Az Ószövetségben több olyan kései prófétai szöveggel találkozunk, amelyek explicite is azt jelzik, hogy az igazságos világrend helyreállítása rendkívüli jelentőséggel bírt e kései szerzők teológiájában. Ez a koncepció nemcsak ilyen explicit textusokban érhető tetten, hanem implicit formában a prófétai könyvek egész újraszerkesztésének módszertani logikájában is.

Az előadás címében kijelölt téma szerint két kérdéskörre fogok összpontosítani. a missziói parancsra és arra, hogy mit jelent ez a presbiteri szolgálatra nézve, és igyekszem úgy beszélni ezekről, hogy minél közérthetőbb legyek, illetve hogy ami elhangzik, az hasznosítható legyen. Ennek ellenére vagy inkább ennek érdekében mégis kénytelen vagyok először az elméleti alapvetéseket tisztázni. Ezután pedig rátérek azokra a szolgálati lehetőségekre, alkalmakra, amikor a presbiter eleget tehet a missziói parancsban megfogalmazott követelményeknek, majd néhány gyakorlati tanácsot fogok felsorakoztatni a lelkész és presbiter közreműködésére vonatkozóan, hogy küldetésünket igazán, ténylegesen tudjuk közösen betölteni.

Sokszor egyházunkban nem is az a baj, hogy a hívek, presbiterek nem végzik szolgálatukat, hanem az, hogy az egyház nem is szólítja meg őket, nem kapnak küldetést, s ha igen, akkor csak úgynevezett alsóbbrendű feladatok végzésére látjuk őket képeseknek.

Dolgozatunkban nem az angyalok, hanem az angyali életmód kifejezéssel jelzett kérdéskört vizsgáljuk az ókori egyház időszakában – eredetét, előfordulásait, különböző vonatkozásait. A kifejezés nyilvánvalóan az aszkézis gyakorlatát folytató szerzetesi közösségek tagjaival kapcsolatban jelent meg a legtöbb esetben.

Jelen dolgozatban Ambrosius erkölcsi értekezéseiből válogatva néhány főbb témát akarunk bemutatni az olvasónak. Célunk megérteni, hogy az egyházi szolgáknak voltak és vannak olyan kötelességeik, amelyek nem évülnek el. Az egyházat megvédtük a múltban minden külső és belső ellenségtől, tanainkat magyaráztuk a gyülekezeti tagoknak. Erre törekszünk a jelenben is. Ennek részese mindenki, aki kötelességének tartja és elhívatást nyert az egyházi szolgálatra, legyen az: lelkész, püspök, esperes, tanító, presbiter, vagy egyszerű gyülekezeti tag. A dolgozat arra próbálja rávezetni az elhívott szolgákat, hogy az egyház képviselői a IV. században sokszor ütköztek ugyanazokba a problémákba, mint a XXI. század egyházi szolgái.

A címben feltüntetett hármas felosztás szerint az esszénus közösség életmódjának, a gyógyításaiknak és angyaltanuknak kérdésköreivel kívánok foglalkozni, nem térve ki e mozgalom sok-sok egyéb vonatkozására.

Dolgozatomban rendszerezem a szinoptikusokban illetve János evangéliumában az angyalokról található különböző információkat.

A kanonikus ószövetségi könyvekben felbukkanó angyalok és az Újszövetségben olvasható angyaljelenések közötti eltérés minden bibliaolvasó ember számára szembetűnő. Az Újszövetségben csak nyomaiban felbukkanó angyaltan, a babiloni fogságra viteltől el egészen az újszövetségi iratok keletkezéséig alakult ki. Ennek megértése szinte lehetetlen az újszövetségi lokusok alapján, ugyanis az újszövetségi szerzők nem törekedtek e számukra magától értetődő hagyománynak magyarázására. Szakdolgozatomnak az a célja, hogy olyan átfogóbb képet nyújtson a deuterokanonikus és pszeudoepigráf iratok vizsgálata alapján, amely minden olvasó számára rendszerezett formában ad betekintést a korabeli zsidóság angyaltanáról.