Repository index

Dolgozatomban a Sepsi Református Egyházmegye temetési szertartásainak paraliturgikus elemeivel foglalkozom. Ez azt jelenti, hogy elsősorban azokat a szokásokat, gyakorlatokat gyűjtöm és elemzem, amelyek nem tartoznak a temetési liturgiához, de egy közösség gyakorolja azokat a temetés előtt, alatt vagy után. Dolgozatom során válaszokat keresek különféle elméleti kérdésekre a temetéssel kapcsolatosan. Érdekel a temetés istentiszteleti jellege, a temetési szertartás történelmi alakulása, valamint szeretetszolgálati jellege. Választ keresek arra, hogy melyek is pontosan a paraliturgikus elemek és miért fontosak. Mindezek fényében elemezem a gyülekezetekben gyűjtött adatokat. Válasz keresek arra, hogy milyen összefüggés van a paraliturgikus elemek és a lelkigondozás, a közösség formálása és a halálhoz való helyes viszonyulás között. Végül az igehirdetés fontosságát vizsgálom meg.

“Let the Dead Bury Their Dead”. Jewish Funerary Customs and Matthew 8:21–22. Funerary customs are inseparable from the fifth commandment. They impose strict obligations on relatives, lasting until the end of a one-year period. The practice of ossilegium, that is, the collection of the bones of the deceased, marks the conclusion of this process. When decomposition completes its cycle, the deceased is “survived”. The buried individual finds comfort in the expiatory disintegration he/she undergoes. However, this process causes pain and discomfort, which is why the commitment to the deceased is so crucial: the surviving relatives must care for the body to alleviate the discomforts of its decay. Rituals honouring the departed ensure final peace and secure the transition from the world of the living to the world of the “fathers”. Neglecting these duties results in pain, suffering, and shame—not only for the deceased but also for the careless and negligent kin.

The research titled "Protocols of Five Congregations of the Maros Reformed Diocese from 1687: Nyárádselye, Berekeresztúr, Nyárádszentimre, Nyárádszereda, Nyárádszentanna" examines the year 1687 and the Maros Reformed Diocese. The study aims to uncover and analyze the surveys conducted in these mentioned five congregations, which are associated with the specific time period. The research provides a comprehensive overview of the congregations' history, their life within the Reformed Church, and the collected data. Through the analysis and interpretation of primary sources, insights can be gained into the daily lives of the congregations, religious practices, and other characteristics of religious life during this period. The findings of the thesis contribute to the historical and religious research of the Maros Reformed Diocese, helping to understand the characteristics and challenges of the 17th-century Reformed communities in Transylvania.

Kutatásom témája a valláslélektan és a vallásos néprajz körét érinti, amely jórészt felfedezetlen terület. A néprajzkutatás előszeretettel kutatja és tárja fel az életfordulókhoz (les rites de passage) kötődő szokásokat és rítusokat, viszont kevés olyan munka született, amely egyháziteológiai szempontból vizsgálná és írná le a református népi vallásosság évszázadokon át ápolt szertartásait.

Nem sokkal a rendszerváltás után a kutató egy időközben nyugalmazott lelkipásztort egy 1962-ből származó jelentéssel ajándékozott meg. A jelentés őróla szólt, még teológus éveiből. A tartalom, illetve a jellemzés az Állambiztonsági Szolgálatnak volt címezve, s röviden összefoglalva ez olvasható benne: a fiatalember „tehetségtelenebb, mint az apja”, „siralmasan gyenge”, mindenképpen meg kell akadályozni, hogy apja helyére kerüljön a gyülekezetben. Az élet fintora, hogy néhány évtizeden át a jelentő és a megfigyelt ugyanannak a lelkészi munkaközösségnek volt a tagja. Az áldozat, miután hirtelen birtokába került a jelentésnek, a következő alkalmon szó nélkül a jelentéstevő asztalára tette annak másolatát. Többé nem találkoztak. Az egykori ügynök elmaradt a köri találkozókról, s egy év múlva meghalt. Az egykori célszemély ma így vall erről: magamat is vádolom, nem lett volna szabad megállni félúton.

Olyan téma kidolgozására kaptam felkérést, amely a politika területére tartozik, s az a feladatom, hogy teológiai gondolkozással behozzam az egyházi szóhasználatba és köztudatba. Tudom, ezt már mások is megtették. A szolidaritás viszont nem teológiai fogalom, akkor sem, ha a 18. század végi, majd később, a 20. század első felében élt teológusok részben azzá tették.