Repository index

A Szentírásban található ördögűzési történetek igencsak megmozgatják az emberiség fantáziáját, mind a mai napig. A téma sok kérdést felvet, mint például a gyógyítások szerepét, akkori értelmezését, sőt az is kérdés, hogy hogyan vélekedjen a mai ember az ördögűzés témájáról. A dolgozatomban éppen ezért a számos hasonló evangéliumi történet közül egyet, a gadarai megszállott meggyógyításának történetét vizsgáltam meg Márk evangéliuma alapján, majd követtem annak recepcióját a pre-niceai óegyházi korszakban. Mai bibliakutatók az ézsaiási "új exodus" jeleit vélik felfedezni a történetben. Az óegyházban számos üdvtörténeti következményt vezettek le Jézus Krisztus efféle gyógyításaiból. A történetet analógiaként használták fel igehirdetésekben az ember esendőségére nézve Isten nélkül és az Isten hatalma alatt végbemenő élet közötti kontraszt kiemelésére. 

Mózes apósának a neve és személye nem egységes az ÓSZ-ben: hol Jetrónak (Ex 3,1; 4,18; 18,1 stb.), hol Reúélnek (Ex 2,19), hol Hobábnak (Bír 4,11) nevezik őt a hagyományok. Mindazonáltal abban egyetértés van az elbeszélések között, hogy egy midianita papról van szó, akivel Mózes házasság útján lép kapcsolatba. A kutatásban az is felmerül az Ex 18,10–12 alapján, hogy Jetró nem akármilyen pogány isten szolgálója, hanem Jhwh papja. Ez utóbbi feltételezést némelykor a régi midiánita-kénita hipotézis egyik érveként sorakoztatta fel a kutatás, mely szerint a jáhwizmus gyökereit a midianiták között kellene keresnünk, Izráelen kívül; azaz az izráeliták Jhwh tiszteletét a midiánitáktól vették volna át Mózes közvetítésével. Bár a kutatás már régóta szkeptikus az említett hipotézissel kapcsolatosan mindmáig vannak újabb képviselői, akik módosítva kitartanak az alaptézis mellett.

Az ókori Rómában már a köztársaság idején voltak hagyományai a napkultusznak, bár ezek az ősrégi hagyományok akkor még távolról sem tűntek meghatározóknak. A köztársaság korát a vallási pluralizmus jellemezte, amelynek mibenlétére kiválóan világít rá Karen Armstrong: „Annyi misztérium kultuszához csatlakozhattál, ahányhoz akartál, feltéve, ha ezek nem kísérelték meg veszélyeztetni az ősi isteneket.”

Dolgozatunk Káin és Ábel értelmezéstörténetét dolgozza fel, a kezdetektől napjainkig, és mellette két dramaturgiai recepcióval egészül ki. Célkitűzésünk az volt, hogy megállapítsuk a nagy paradigmákat és az általuk született értelmezési variánsokat a történet főbb motívumairól. Emellett arra voltunk kíváncsiak, hogy a teológiai vonal mellett milyen értelmezések születtek a drámai feldolgozásokban, s ezáltal kimutatni a kölcsönhatási viszonyokat teológia és szépirodalom között. Dolgozatunk vizsgálata hozzájárul a teológia mai nagy kérdésköréhez: a testvérháború teóriájához. A téma boncolása során jobban megértjük történelmünk alakulását, valamint elmélyültebb tudást szerzünk a köztünk lévő összetett, testvérségi viszonyokról.

A nézetkülönbségek, a fogalmak tisztázatlansága, az eltérő vélemények olykor olyan nagy vitát idézhetnek elő, olyannyira, hogy azoknak hatását még évszázadokkal később is érezhetjük. Ez történt Augustinus és Pelagius esetében is. Augustinus életét a folyamatos keresés jellemzi, a tévedések és érzelmi zűrzavarok halmazán keresztülverekedve magát, találja meg a helyes utat. Pelagius életét viszont kezdettől fogva a mély kegyesség határozza meg, amelyben nincs helye sem a tévedéseknek, sem pedig az érzelmi zűrzavaroknak. Ez pedig már előrejelzi a kettejük közötti összecsapást.