Repository index

Jób 19,25–27 talán a könyv legismertebb szövegrésze. Ez a perikópa számos alkalommal hangzik el temetéseken, s minden bizonnyal, a halál kérdéséről gondolkodó keresztyének is szoktak róla elmélkedni. Az itt írottak nem kívánják a hit korrekcióját végezni. Mert – rendszeres teológiai megközelítésben – a mindenkori Jób szenvedésből, bűnből, halálból való megváltója ugyanaz: a Krisztus. Ez a tanulmány nyelvészeti-poétikai vizsgálattal törekszik körvonalazni a szöveg jelentését. Egy (akár spontán) szöveg megalkotottságának mikéntje révén is üzen. Mennyivel inkább érvényes ez az írott, hagyományozott, szerkesztett, szövegváltozatában rögzített alkotásra. (Természetesen, fennáll a hibák lehetősége, de azok azonosításáig legyen érvényes a lectio difficilior elve.) E tanulmány tehát Jób azon szavait igyekszik megérteni, amelyek az ő helyreállítójáról szólnak, aki akkor is képes megváltani, amikor már elfogyatkozik a test és a szív.

Adorjáni Zoltán, lapunk főszerkesztője 60 éves. Vezérigének Sámuel mondását választottam, mert úgy érzem, illik az alkalomhoz. Mert mi is van ebben az igeversben? A próféta visszatekint és leltárt készít. Visszatekint a megtett útra, és elégedetten nyugtázza, hogy az Úr mindvégig mellette állt. A „mindeddig” pedig azt jelzi, hogy az útnak nincs vége, a folyamat nem zárult le. Ez itt legfeljebb csak pihenő, meg-/felszusszanás.

Henri Rousseau kistisztviselő volt egy ügyvéd mellett, de mert nem volt szíve árverési pecséteket ütni az adósok bútoraira, inkább másodfokú vámtisztviselői állást vállalt a párizsi beviteli vámnál, és ilyen minőségben dolgozott a Montrouge-kapunál, a Tournelle hídon és a Porte de Meudonnál, s közben tájképvázlatokat készített. Állítólag hallgatag ember volt, és titkait sem osztotta meg másokkal. Amikor festményeivel jelentkezett, foglalkozása miatt kapta a Le Douanier melléknevet, hogy megkülönböztethessék Theodor Rousseau festőtől. 1886-ban állított ki először a Függetlenek Szalonjában (Salon des Independents).