Repository index

Koinónia? Politikum? Mi köze van ezeknek egymáshoz? Tanulmányunkban annak felvillantására vállalkozunk, hogy a 20. század egyik protestáns gondolkodójának – Paul Lehmann – metodológiáját alkalmazva ezeket a kérdéseket ne pőre etikai vagy dogmatikai dilemmaként vizsgáljuk. Célunk annak felmutatása, hogy lehet és kell keresztyénként etikáról beszélni. Ennek érdekben tisztázzuk a koinónia fogalmának jelentését, rámutatunk annak eseményjellegére, amiben Isten kijelentése és az arra adott emberi válasz találkozik, közösséget teremtve egymással. Azt is bemutatjuk, hogy ennek következménye az az etikai valóság, amiben vizsgálható a koinónia és sanctitas összefüggése. Érvelésünk szerint ennek eredményeként a koinónia olyan etika színtér lesz, amely egyszerre hat kifelé és befelé.

În cartea sa Biografie van de dominee, teologul practic olandez Heitink dedica un capitol special dezvoltării oficiului pastoral protestant. El se întreabă când a apărut pastorul protestant așa cum îl cunoaștem astăzi în istoria bisericii. Răspunsul la această întrebare ne duce înapoi în secolul al XVI-lea. În istoria Reformei, acesta este momentul când apare pastorul, însă nu ca preot hirotonit din sânul clerului, ci ca laic. Potrivit doctrinei reformate, membrii comunității lui Dumnezeu ocupă diverse oficii, iar în vârful acestora se află funcția de pastor. Comunitatea alege anumite persoane pentru această funcție după ce a constatat că aceștia au darurile necesare de la Dumnezeu pentru această slujire. Heitink consideră că, într-un timp relativ scurt după implementarea oficiului pastoral, pastorul a devenit un funcționar bisericesc. Această funcție, fie ea laică sau ecleziastică, a crescut în importanță de-a lungul timpului.

A 20. századra sokan emlékeznek úgy, mint amely a masszív erőszakmegtapasztalások százada volt. Az emberpusztítás olyan méretű volt, mint addig soha az emberiség történelme során. Az erőforrásokért vívott harc globális kiterjesztése és a tömegpusztító fegyverek tökéletesítése rövid idő alatt nagyszámú emberáldozatotű követelt. A II. világháborút követően pedig fokozott igény mutatkozott az addig többnyire figyelmen kívül hagyott áldozatok hangjának meghallására. A továbblépés igényéből fakadóan össztársadalmi kérdéssé lett a múltfeldolgozás, és ennek egyik lehetséges módjaként, egyre hangsúlyosabbá vált az addig csupán hitmegéléssel és keresztyén megszólalásokkal társított megbocsátás. Annyira, hogy a század utolsó negyedében a megbocsátás kérdésköre felkerült a szekuláris és tudományos diskurzus színpadára.

Miért nem képes az ember a közösségre? Ha pedig nem képes, miért nem tud élni közösség nélkül? Hogyan vezeti vissza Isten az embert a maga és embertársai közösségébe? Ez az 1947- ben, tehát a második világháború után készült magántanári dolgozat a Biblia alapján keres feleletet az előbbi kérdésekre, és a következő lépéseken végighaladva kísérel meg teológiai választ adni a közösség kérdéskörére: 1. Isten úgy alkotta meg az embert, hogy emberi mivoltának lényege a szeretetközösség legyen Istennel és embertársával. 2. A Biblia rámutat a közösséget megrontó bűnre is, ugyanis a bűn lényege éppen az ember szándékos kiszakadása az Atya és a testvér közösségéből. 3. A bűn sötét hátteréből viszont előragyog Krisztus megváltása, a kegyelemből és hit által történő megigazulás, amely megteremti az igazi közösséget, az egyházat.

Az apostol különleges élményét, azaz elhívásának és küldetésének átvételét hagyományosan az ő megtérésének szoktuk nevezni. Bár az apostol ebben a levélben az általa hirdetett evangélium eredetével kívánja hangsúlyozni mindannak hitelességét, amelyet ő hirdet, életrajzi vonatkozású sorai olyan kérdéseket is felvetnek, amelyek ma is aktuálisak. Hogyan viszonyul egymáshoz Saulus, azaz Pál személyes istenélménye, megtérése, személyes belső meggyőződése és a hirdetett evangéliumi hagyomány tartalma, illetve a küldetése felőli bizonyosodása és az azt megbizonyító gyülekezeti-egyházi közösség?

Sokszor egyházunkban nem is az a baj, hogy a hívek, presbiterek nem végzik szolgálatukat, hanem az, hogy az egyház nem is szólítja meg őket, nem kapnak küldetést, s ha igen, akkor csak úgynevezett alsóbbrendű feladatok végzésére látjuk őket képeseknek.