Repository index

Az angolszász nyelvterületen reader response criticism néven ismertté vált szempont a Rezeptionsästhetik, illetve Rezeptionskritik formában jelenik meg a német exegetikai irodalom- ban. Magyar nyelvterületen az olvasóközpontú, olvasó szempont szerinti fogalomhasználat vált általánossá. Irányadónak tekintem M. Mayordomo bázeli újszövetséges javaslatát, hogy a teológiában tanácsos lenne a recepciókritika használata, amely nem a recepció/befogadás kritikáját, hanem a recepció vizsgálatát jelenti.

A tanulmány Lk 24,31 és a 2Tim 4,17 ószövetségi idézeteinek hátterét elemzi.

Ez a tanulmány Jób 29,18 fordítási kérdéseit vizsgálja. A szerző szerint az említett vers így fordítandó: „És mondtam: fészkemben halok meg, és [addig,] mint a homokot/mint a főnix, megsokasítok napokat.” A Héber Biblia szövege egyszerre hordozza mindkét szemémát − miközben a masszoréták egyértelműsíteni igyekeztek, egyúttal igazolták az általuk el nem fogadott jelentés valószínűségét is. Továbbá megállapíthatjuk, hogy valamely mű – jelen esetben a Héber Biblia – és az azt értelmező közösség intertextualitásában természetes a szöveg által előidézett konnotációkkal történő kísérletezés szándéka, főként a szerzők részéről. Ha a Jób könyve szerzőjének annak idején nem állt szándékában kiaknázni az itt felismert kettős jelentés lehetőségét (bár nem zárhatjuk ki, hogy ismerhette a főnixlegendát), akkor itt a talhinnak olyan esetét kell látnunk, amelyet a recepció alakított ki.

Jefte történetében a bibliaolvasó több botránkoztató ténnyel szembesül. Az első Jefte származása. Lehet-e karizmatikus vezető egy parázna asszony fia? Hogyan lehet egy övéitől eltaszított személy hőssé magasztosult vezérré a veszedelem idején? A harcba induló Jefte miért akarja lekötelezni Istent egy könnyelműen tett fogadalommal, s amikor győztesen tért haza, vajon tényleg emberáldozatra volt képes, és feláldozta egyetlen leányát? Vagy pedig „csupán” élő áldozatként szentelte oda Istennek egész életére? Ezekre a kérdésekre szeretnénk választ adni ebben a tanulmányban.

A reformáció lényegét vizsgálva hajlamosak vagyunk az egyházi megújulást összekapcsolni a humanizmus néven elhíresült szellemi mozgalommal. Sokan úgy is határozzák meg a reformációt, mint amely a reneszánsz humanizmus egyházi lecsapódása, mondván, hogy miután az újjáéledt antik kultúra szinte teljes egészében birtokába vette Európát, csak az egyház állt ellene, mígnem végre a 16. században elesett ez az utolsó bástya is. A reformáció tehát betetőzése ennek a folyamatnak, és olyan megújulás, amelyet tulajdonképpen a humanizmus indított el és határozott meg az egyházban. Bármennyire is tetszetős ez az elmélet, mégsem igaz, mert ha a két jelenség lényegét nézzük, nem sok hasonlóságot találunk közöttük.

János evangéliumának jelképes nyelvezete komoly kihívás az olvasó számára, ezért a bibliamagyarázók már a korai egyház korában, vagyis az evangélium egyházi használatának kezdete óta „lelki evangéliumként” utaltak rá, és élesen megkülönböztették azt a másik három evangéliumtól. Ez a lelkiség a metaforikus nyelvezetben nyilvánul meg, értelmezése pedig nem evidens. A kutatók között mai napig nem csillapodik a heves vita az átvitt értelmű szavak, kifejezések és perikópák meghatározásáról, azoknak szövegbeli funkcionalitásáról és céljáról, teológiai értelmezéséről, a metaforikus képek forrásanyagáról, illetve az „Én vagyok” mondások típusairól.

Napjaink szövegértelmezési eljárásai között a történetkritika jelenti a klasszikus és követendő utat. A mögöttünk hagyott évtizedekben megjelent új impulzusok és szövegértelmezési szempontok nemhogy gyengítették volna a jól bevált irányt, hanem erősítették annak eredményeit. A lélektantól, szociológiától és irodalomtudománytól nyert felismerések egyre hatékonyabban beilleszkedtek az eddigi irányzatokba, sőt a régiek is új felismeréseket kaptak. A Református Szemle már jelentetett meg tanulmányokat az új hermeneutikai szempontokról, valamint azoknak a szövegértelmezésben alkalmazott felismeréseiről. Többek között esett már szó a hatástörténetről, de a recepciókritikáról is. Ez utóbbi foglalkozik az olvasó értelmezésbeli tevékenységével és az olvasási folyamattal, amelynek során előáll a szöveg jelentése. Világi képviselői között találjuk Wolfgang Iser, Umberto Eco és Hans Robert Jauss nevét.

A reformátori, majd az újreformátori teológia Isten Igéjének, a Kijelentésnek az örök érvényű igazságára figyelmeztette református egyházunkat. Ennek nyomán egy új szemléletű gyakorlati teológia került előtérbe: könyvek, folyóiratokban megjelent homiletikai közlemények sorozatban arról értekeztek, hogy miképpen jut el Isten Igéje az igehirdetőhöz. Ez az út egyik szakasza. Úgy érzem, a teológia adós maradt a második szakasz kidolgozásával, hogy a megértett Ige igazsága miképpen jut el az emberhez, miképpen válik gyülekezeti valósággá. Akik mégis megtették ezt, felhasználva az érintő tudományokat, a pszichológiát, szociológiát, pedagógiát, általában és főleg a kommunikáció-tudományokat, azok nemegyszer ezeket nem eszközként hívták segítségül, s csupán lélektani, nevelési stb. ráhatással akartak célt érni.

Mostanában időnként elhangzik, hogy baj van igehirdetésünkkel. Bizonyára azok, akik sok református prédikációt hallgattak, tudják, hogy miért mondják. Bármi legyen is a helyzet, igehirdetésünknek meg kell újulnia, s ez azt jelenti, hogy egyfelől vissza kell térni ahhoz, ahogyan elődeink prédikáltak, másfelől új, korszerű formákat kell találnunk. A sok homiletikai gondunk közül az egyik, hogy nem prófétai az igehirdetésünk, és most erről esik szó.

Der Verfasser des Briefes warnt die Leser, im Glauben zu bleiben, die Hoffnung des Evangeliums fest zu behalten, so dass sie sich am Jüngsten Tag unbescholten vor Gott hinstellen können. Warum werden sie hinsichtlich der Danksagung gewarnt? Weil der Glaube der Gemeinde von der „Philosophie” der Irrlehrer auf die Probe gestellt wurde.

Úgy tartják rólunk, a református egyházról, hogy szolgálatunk központjában a prédikáció van. Ez nem igaz akkor, ha a sákramentumokkal ellentétben állítjuk. Nem igaz tehát az, hogy a református istentisztelet középpontjában a prédikáció, a római katolikus egyház istentiszteletének középpontjában az úrvacsora áll. Inkább: istentiszteleti életünk olyan ellipszis, amelynek az egyik gyújtópontjában a prédikáció, a másikban a sákramentum van.

Templomjáró, de úrvacsorával csak ritkán, vagy szinte soha sem élő híveink között általános kifogásként hangzik el, hogy azért maradtak távol a szent asztaltól, mert nem tudtak kellőképpen felkészülni. Egyesek az ítélettől való félelemre hivatkoznak, s közben bocsánatra vágynak. Mások arra várnak, hogy nyomorúságos helyzetük, ami miatt szégyenkeznek, jóra forduljon; ismét mások arra, hogy régi haragosuk velük megbéküljön. Ezért ma így kellene szólnunk: aki nem eszik és nem iszik a többiekkel együtt, nem becsüli meg az Úrnak testét, és magában hordja az ítéletet – mert csak önmagára gondol és nem értékli kellőképpen a hívek úrvacsorázó közösségét

Kecskeméthy István: A keresztyénség rendeltetése. Máté 4, 1–11.
Kenessey Béla: A keresztyénség eszménye. Máté 17, 1–9.
Ravasz László: A keresztyénség szelleme. Lukács 11, 14–26.
Révész Imre:A keresztyénség eredményei. János 6, 1–15.
Nagy Károly: A keresztyénség dicsősége. János 8, 46–59.

Nekem, igehirdetőnek, Istennek ezt az üzenetét kell tolmácsolnom. Nekem is, megszólítottnak kell lennem. Mindig azt kell továbbadnom, amit Isten mond. Hogyan hallhatom meg és hogyan adhatom át? Erre keressük a választ.

Ennek a munkának a célja az, hogy a tartalom mellett megtaláljuk, felfedezzük az ige formáját is. Igehirdetőkként sokszor beleeshetünk, beleesünk abba a hibába, hogy csak a tartalomra figyelünk. Arra, hogy hogyan kell azt átadnunk, már nem figyelünk. Sok lelkipásztor érzi, tudja azt, hogy nem prédikálnak másról, csak Isten igéjéről. Nem is tudnának másról prédikálni, Isten igéjét nem lehetne sem verssel, sem más irodalmi művel helyettesíteni. A tartalomhoz való ragaszkodásuk példaértékű és dicséretre méltó. De vajon mennyire figyelnek oda a formára?

A hermeneutika egy összetett folyamat, amely során a lelkész, az értelmező különböző szövegeket, textusokat értelmez. Dolgozatomban erről a hermeneutika és a prédikációírás kapcsolatáról írok.

Dolgozatunk során a 17. századi protestáns, ortodox prédikációt vizsgáltuk irodalmi szempontból, figyelembe véve a prédikáció, mint műfaj sajátos jellegzetességeit. Azokra a kérdésekre kerestük a választ, mint irodalom-e a protestáns ortodoxia szellemében született prédikáció? Nevezhetünk-e irodalomnak olyan szöveget, amely elsődleges célja nem a gyönyörködtetés vagy szórakoztatás, hanem a tanítás? Vitte-e előbbre a világi irodalom fejlődését az egyházi, úgynevezett használati irodalom? Milyen művészi eszközöket használtak a prédikációkban? Mennyire volt ez eredeti? Az alapkérdések további kérdéseket vetnek fel, mint mit értünk az irodalom fogalma alatt? Hogyan tekintünk mai szemmel egy 17. századi szövegre? Hogyan viszonyultak hozzá a maga korában? Az alapkérdések mentén felmerülő problémákat is igyekszünk röviden tisztázni, ahol szükséges. Célunk felhívni a figyelmet az ilyen jellegű vizsgálódás hasznaira, valamint arra, hogy a 17.

Jézus igehirdetései után nem olvasunk az evangéliumokban olyan szám szerinti növekedésről, mint például az ApCsel 2:41-ben. Jézus igehirdetésére való válaszként inkább a hallgatóságban megindult, csodálkozással összekötött döntési folyamatról olvasunk: „Amikor elvégezte Jézus e beszédeket, álmélkodik vala a sokaság az ő tanításán: mert úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van és nem úgy, mint az írástudóik.” (Mt 5:28-29) Mi válthatta ki ezt a reakciót? Mi lehetett az a bizonyos hatalom mellyel Jézus igehirdetésében fellépett? Miért számított annyira egyedinek Jézus igehirdetése az adott korban? Ezekre a kérdésekre igyekszem e jelen tanulmányban válaszokat keresni.

Khrüszosztomosz igehirdetései a mai olvasó számára is elevenek, élvezhetők, a bennük megfogalmazott gondolatok aktuálisak. Lelki nagysága a hit megélésének a módjában mutatkozik meg. Amit a pulpitusokról hirdetett, életében megvalósulni látjuk. A naponkénti bibliaolvasás, a személyes kegyesség intenzív megélése, gyakorlatias igehirdetései, határozott kiállása az evangélium ügye mellett – mind-mind olyan jellemzők, amik kiemelkedővé teszik Joannész Khrüszosztomoszt az egyházatyák sorában.

A kommunikáció kérdése egyre inkább foglalkoztatja az egyházat is, hiszen olyan helyzetben kell az igehirdetéssel kommunikációs sikert elérni, amikor egyre nagyobb teret hódítanak a tömegkommunikációs eszközök, és sokszor színesebb, szórakoztatóbb adást biztosítanak, mint az istentisztelet. Figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy az egyházi nyelvezet, a teológiai szóhasználat egyre idegenebb a mai társadalom számára. Dolgozatomban a kommunikáció kérdéseit taglalom.

Szakdolgozatom témája az I-II. századi őskeresztyén istentisztelet főbb vonásainak bemutatása és vizsgálata különös tekintettel a liturgiai elemekre. Célom az, hogy bemutassam az eltérő gyökerű keresztyén gyülekezetek lelki életét, és istentiszteletének kialakulását, fejlődését. Ennek érdekében nyomon követem a keresztyén istentiszteletet az első pünkösdtől az apostoli atyák korának végéig, azaz a II. század második feléig. A címben jelzett témához kapcsolódó területek közül főleg az igehirdetésre és az úrvacsorára összpontosítok.

Választott témánkban is az utolsó tudományos cikk unitárius körökben 1979-ben íródott Gellérd Imre unitárius lelkész, tanár, teológiai szakíró tollából. Ez a tény késztetett arra, hogy 35 év után ismét vizsgálat tárgyává tegyük a prédikáció időszerűségét. Noha az unitárius szakirodalomnak híján is voltunk, azért Gellérd Imre imént említett tanulmányát vettük alapul és emellett átfésültük a többi protestáns felekezet (evangélikus, református) e témában írt tanulmányait, amelyek a XX és XXI. században jelentek meg.

A dolgozatomban módszereket mutatok be, amelyek elősegíthetik a készülés folyamatát, hogy az istentiszteleti beszéd elérje célját. Először foglalkozom a prédikációval és annak jelentésével. Ezen belül három fontos témát emelek ki, amelyek figyelembevétele nélkül a prédikáció nem egyházi beszéd, hanem csak egy hétköznapi beszéd. A három téma a cél, a textus, és az időszerűség ismertetése és fontossága az egyházi beszédben. Másodszor magával a módszerekkel foglalkozom, ahol evangélikus, református és unitárius lelkészek prédikációírásainak a tapasztalatait vizsgálom meg és ismertetem. Harmadszor összegzem a véleményeket és igyekszem megfogalmazni saját véleményemet.