A halál mint álom. Az újszövetségi álomeszkatológia a görög sírfeliratok tükrében

Dolgozatunkban arra a kérdésre kerestük a választ, hogy miért és milyen értelemben használja az Újszövetség az alvók, elaludtak, illetve az alvás képét a halottakra, illetve a halálra? Ez általános, közhelyszerű(nek tűnő) kép, amely nemcsak az ókori Keleten, a görög–római kultúrában, hanem feltehetően minden nemzeti mitológiában megtalálható, ezért könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy az Újszövetség is közhelyszerűen, minden különösebb teológiai intenció nélkül használja. Dolgozatunkban amellett érvelünk, hogy az alvás képe, amelyet az Újszövetség következetesen csakis és kizárólag a hívők (és ószövetségi kegyesek) halálával kapcsolatban használ, teológiai – és közelebbről eszkatológiai szempontból – nem lehet érdektelen, mellékes és semleges. Megkíséreltük hitelt érdemlően bebizonyítani, hogy az alvás nem puszta eufemizmus az Újszövetségben, nem egyszerűen a halál szinonimája, amely minden további nélkül behelyettesíthető, sőt: behelyettesítendő a halállal, hanem beszédes és élénk metafora; olyan kép, amelyet az újszövetségi szerzők alkalmasnak találtak arra, hogy akárcsak más eszkatológiai képek – a földbe vetett gabonamag, a mezítelenség, a hazaköltözés, a kiköltözés – megsejtessen valamit a hívők posztmortális létezésének titkából.