Research article

Miért nem képes az ember a közösségre? Ha pedig nem képes, miért nem tud élni közösség nélkül? Hogyan vezeti vissza Isten az embert a maga és embertársai közösségébe? Ez az 1947- ben, tehát a második világháború után készült magántanári dolgozat a Biblia alapján keres feleletet az előbbi kérdésekre, és a következő lépéseken végighaladva kísérel meg teológiai választ adni a közösség kérdéskörére: 1. Isten úgy alkotta meg az embert, hogy emberi mivoltának lényege a szeretetközösség legyen Istennel és embertársával. 2.

A Küküllői Református Egyházmegye 17. századi forrásai páratlan részletességgel tárják elénk az egyházi élet szereplőinek hétköznapjait, emberi mivoltukat. Dálnoki Veres Bálint és Márkusfalvi Bálint fegyelmi ügye nem múlt el nyomtalanul, legalábbis a jegyzőkönyv szerkezetét, tartalmát illetően. A személyi kapcsolatok feltárása és megismerése magyarázattal szolgálhat a lapok leragasztására, a kínos zsinati határozatok eltüntetésére.

A közép- és kelet-európai térségben, a nemzeti művészetek kibontakozása után messze földről érkezett alkotók megtelepedése is hozzájárult a kultúrtörténeti kép sokszínűsének kibontakozásához. Iacob Graf – magyarosított nevén Gráf Jakab – is Svájcból került Erdélybe. Az ő festészeti hagyatékát leginkább dokumentumértéke teszi érdemlegessé és – alkatát illetően – művészpedagógusi kiválósága, amellyel évtizedeken át alapozó munkáját végezte el a rajzoktatásnak, és tanítványai nemzedékeit irányította a művészetek szeretete felé.

A művészettörténészek azt állítják Anthony van Dyck egyik, 1620 körül készült festményéről, amelyet a budapesti Szépművészeti Múzeumban őriznek, hogy az János evangélistát ábrázolja. Viszont a festményen semmi sem utal arra, hogy ez evangélistát ábrázolná. Bak Áron lelkipásztor és festőművész művészettörténeti és bibliai érvekkel bizonyította rövid tanulmányában, hogy ez a festmény nem János evangélistát, hanem a szenvedés poharát elfogadó Jézus Krisztust ábrázolja.

Varga Zsigmond életútja, sorsa azért különleges, mert a magyar történelem egyik viharos szakaszának hamisítatlan lenyomatát láthatjuk benne. Ha visszatekintünk a számára adatott hét évtizedre, és személyes sorsát ennek az időkeretnek históriájában szemléljük, akkor ez az időszak a magyar kultúrtörténet egyik utolsó fénykorát, az első világháborút, a két világháború közötti éveket, a második nagy világégést és egy újabb sötét kor kezdetét öleli fel.

Jung egy ízben a következő zavarba hozó kérdést tette fel: „Ha egy teológus tényleg hisz Istenben, milyen hatalom nevében állítja, hogy Isten nem képes az álmok útján szólni?” Csakugyan, állítható-e komolyan, hogy Isten ma is feddhet, inthet, buzdíthat az álmok által? Érdemes-e odafigyelni álmainkra, vagy az teszi jól, aki reggelre – mint az éjszaka ki tudja, honnan előbugyogó zagyvaságait – elfelejti ezeket? Továbbá: segítenek-e az álmok az élet válsághelyzeteiben, például a gyász feldolgozásában?

Szentlélekről lévén szó, azzal a legyőzhetetlen akadállyal találkozunk, hogy lehetetlen a szokásos értelemben vett beszédmód. Nem beszélhetünk róla sem úgy, mint emberről, sem úgy, mint látható tárgyról, ugyanis emberi tapasztalati világunkon kívül esik. Itt különösképpen igaz a Kálvin megállapítása, hogy véges nem foghatja föl a végtelent.

A tanulmány címe is a romániai állapotokra utal, ugyanis Hadházy Iván (1947–1982) Besztercén született, dolgozott és halt meg – túl korán. Kolozsváron végezte teológiai tanulmányait, és rövid ideig unitárius lelkészként szolgált, tanított falusi iskolákban, és dolgozott a katolikus egyház levéltárában. Évekig munkanélküli volt, sehol sem akarták alkalmazni a rendszerrel szembeni kritikus magatartása miatt. Egyházában dr.

Makkai Sándor írásaiból, a róla szóló méltatásokból egy újítani kész, nagyszerű és merész lelket ismerünk meg. Azok az irányelvek és programok, amelyeket közel egy évszázada fogalmazott meg, ma is újszerűen, frissen, egészen közelről hatnak, de mindaz a sok ötlet és terv, amely megszületett benne, ma sem valósult meg igazán. Maga Makkai Sándor is sokat tett azért, hogy beszédei, tanulmányai, prédikációi, programadásai, célkitűzései ne csak szavak maradjanak.

A Szentírás viszonylag gyakran beszél a halálról, a halottak állapotáról az alvás képével. Mi több, valahányszor az Újszövetség kifejezetten a Krisztusban hívők vagy az ószövetségi kegyesek haláláról beszél, következetesen az alvás képét használja. Ez a kép viszont nem használatos a kívülállókkal vagy a súlyosan vétkező, „halálos” bűnt elkövető hívőkkel kapcsolatban.