Repozitórium index

A prozelita kifejezés az intertestamentális korban nyeri a zsidó hitre áttért pogány származású ember jelentést. Ebben a korszakban fogalmazzák meg az betérést megelőző feltételeket, és szögezik le a belépéshez nélkülözhetetlen rituális cselekedetek sorrendjét és értelmét. A zsidó társadalomban a prozeliták is jog által meghatározott státust nyernek, amit a rabbinikus irodalom kellőképpen tárgyal. Egyes konzervatív vagy fundamentalista beállítottságú csoportok ellenezték mind a térítést, mind a prozeliták befogadását. A diaszpórában viszont sokkal inkább misszió szándékú a nyitottság. Ez a kétféle magatartás erőteljesen jelentkezik a rabbik prozelitákkal kapcsolatos vitáiban is, jóllehet a farizeusi gondolkodású rabbik nem a prozelitizmus legitimitását tették kétségessé, hanem az áttérés feltételeinek részleges, elhanyagolhatónak vélt pontjait. A viták kiterjedtek a prozelita nők és gyermekek, a körülmetélés és bemerítés kérdéseire is.

A Magyar Patrisztikai Társaság Elnöksége 2017-ben a Társaság XVII. éves konferenciájának vezértémáját a reformáció 500. évfordulója alkalmából az egyházatyák munkásságának kora újkori hatásában, recepciójában adta meg, a reformáció és az ellenreformáció korára egyaránt vonatkozóan. A témakiírás több szempontból is érdekes és fontos, de a patrisztikus kutatások horizontjáról mindenekelőtt azért, mert felhívja a figyelmet arra a jelentős szerepre, amelyet az   ókeresztény   szerzők   (elsősorban   a   latin   nyelvűek,   mint   Tertullianus,   Jeromos,   vagy Ágoston, de  a  keleti   atyák   is,   mint   például  Baszileiosz,  vagy   Aranyszájú   János)   művei játszottak a reformátorok  műveltségében, teológiájuk, gondolkodásuk  alakulásában,  és  az ennek szélesebb kontextusaként jelen lévő humanista műveltségben és filológiai-könyvkiadói gyakorlatban.

Megfelelő embert a megfelelő helyre. Tartja az angol mondás. Nyilván arról van szó, hogy egy közösségben az a kívánatos állapot, amikor ember és hivatal egymásra találnak. Sajnos gyakori eset, amikor nem így történik. Mindezt abban a hitben mondom, hogy semmi sem történhet Isten ordinációja, vagy éppen permissziója nélkül, aki gyakran megengedi, hogy méltatlannak ítélt vezetők álljanak az élen, s kegyelmének jele, hogy az alkalmatlan elöljárók ellenére is van hatalma megtartani egy közösséget.

Hazai református egyházunkat általában – szemben a nyugati egyházakkal – a hagyományokhoz inkább ragaszkodó, az újat óvatosan fogadó szemlélet jellemzi. Vajon mi van e mögött? Jól kipróbált értékek konzekvens vállalásáról, minden tőlünk idegen hatás higgadt megszűréséről beszélhetünk? Meddig mehetünk a hagyományainkhoz való ragaszkodásban, és mikor válhat ez a ragaszkodás a szükséges fejlődés kerékkötőjévé? Témánk időszerűsége vitathatatlan, s üdvös, jövendőbe mutató eszmélődés támadhat, nem is annyira az előadás, mint az azt követő beszélgetések által.

A könyvben megjelent tanulmányok jó része előbbi tanulmányok folytatása. Mivel a szerzőtől egyebet nem olvastam, teljes értékű, átfogó bírálatot felelősséggel nem mondhatok, de bizonyos vonatkozásokban határozott véleményem alakult ki. Ezt próbálom most összefoglalni.

Úgy látszik, hogy közegyházi életünkben van egypár téma – ilyen teológiai intézetünk jelen helyzete és jövője –, amihez nem nyúlunk. Vagy azért, mert a megelőzés helyett inkább az átmeneti korra (meddig még?) jellemző kivárást tartjuk célravezetőnek, ami még csak helytelen harcászati mód lenne. Pedig nem is biztos, hogy a kása forró, lehet, hogy csupán a macska óvatos. Vagy, mert a teológia nem közegyházi ügy.

Az egyház Krisztus teste. A teológia Isten Igéjének szent tudománya. Aki ezt a két állítást tagadja, vagy a kettőt egymással szembeállítja, az mindkettő létét vonja kétségbe. De nem csak ezt kell kimondanunk, hanem azt is, hogy az egyház lelkisége és a teológiai gondolkozás nem is választható el egymástól. Az egyháznak van egy testi létformája, úgy, ahogyan testületekben kormányozza önmagát, a teológiai gondolkozás testet ölt egy tanintézetben; azonban az egyházkormányzat nem önmaga az egyház, hanem annak csak létkerete, az intézet nem önmaga a teológia, hanem csak képviseli azt.

Több, mint tizenegy év távlatából nézünk vissza 1990. január 4-e délutánjára-estéjére, amikor négy-öt református teológiai tanár összehajolt, s nagy akarással, reménnyel már nem kellett félnie attól, hogy a mindenség konok falán zúzza véresre koponyáját. Ma sem tudjuk, hogy az Új bor, új tömlőben megfogalmazott álmaink eljutottak-e az egyházi közvélemény elé, vagy sem. Lehet, hogy eme első lépés után mi voltunk tétovák, lehet, hogy mások jobbatmegvalósíthatóbbat gondoltak ki. Ez a pár oldal hitünk szerint nem csak egy Isten szerinti, teljesebben megélhető egyházi jövőrajzot akart adni, hanem szeretett volna egy előre sejtett szétműködést megelőzni. Noha mindannyiunk fájdalmára nem ez történt, újraolvasva írásunkat, Isten iránti hálával mondjuk egymásnak – most pedig azoknak, akik kezükbe veszik folyóiratunkat –, hogy azokban a napokban a Teológia sok mindent tett le az egyház akkor még meg nem terített asztalára.