Repozitórium index

Acest scurt studiu aduce în atenție evoluția predării și practicii muzicale în cadrul colegiului unitarian din Cluj în perioada secolelor XVI–XIX. De la interdicția instrumentelor muzicale și a cântatului indecent la permisiunea treptată a practicii muzicale în incinta colegiului și introducerea predării muzicii, evoluția reflectă schimbările sociale și culturale din acele vremuri. Muzica a devenit, în cele din urmă, o parte acceptată și chiar integrată în viața colegiului, marcând o tranziție importantă în percepția și practica muzicală în colegiul unitarian din Cluj și comunitatea unitariană din Transilvania.

Francis David’s selected sermons were published by the printing press of Alba Iulia (Gyulafehérvár) in 1569. These sermons are structured in an almost identical way: biblical text, brief summary, lessons and the proper sermon. most of the sermons, which adhered very strictly to the explanation of the text, were probably preached in the court of John Sigismund, prince of Transylvania, while others at services and workshops for priests who came to the religious disputes. As modern readers, we might posit the likelihood that bishop Francis David held training courses for pastors to prepare them for propagating the antitrinitarian doctrines whenever they had the opportunity. This paper examines to what extent Francis David’s sermons can be considered miniature encyclopaedias or repositories of useful knowledge as were the sermons of the 16th century.

A lelkészi szolgálatot vállalók életének kiemelkedő eseménye a lelkésszé avatás vagy népegyházi kifejezéssel élve, a papszentelés. A protestáns egyházak szóhasználatában megmaradt ugyan a lelkész- vagy papszentelés kifejezés, de a római katolikus egyház gyakorlatával ellentétben ez nem szentség, hanem az egyház által gyakorolt szertartás, ritus ecclesiasticus. Ebben a tanulmányomban az unitárius paprendelés (ordináció) gyakorlatáról, illetve a lelkészi oklevél és eskü szövegének változásairól értekezem röviden.

A tanulmány leltár jelleggel felméri és bemutatja az unitárius egyháztörténet-írás eredményeit.

A 17. század utolsó, a 18. század első negyedének kiemelkedő alakjai közé tartozik Homoródszentmártoni Bíró Sámuel (1665–1721). Az erdélyi művelődés- gazdaság- és politikatörténetben is jelentős szerepet vállaló Bíró Sámuelt elsősorban Hídvégi Mikó Ferenc históriájának folytatójaként tartja számon a történettudomány. A magyar unitáriusok első főgondnokukat és az egyház nemes lelkű patrónusát tisztelik személyében.

Báró Kemény Simonné gróf Teleki Anna (1783–1851) életét 3 részletben közöltük. Az I. részben fiatalkorával, a II. részben Kemény Simonnal való házasságával, ebben a, utolsó, III. részben özvegyi éveivel foglalkoztunk. Férje halála után Teleki Anna Enyedre költözött. ahol otthona, a „Burg” nemcsak a család, hanem a kulturális és politikai élet egyik központja lett. Rendezte Bolyai Farkas anyagi támogatását. Fiai és vejei az unió ügyében és a szabadságharc alatt országos jelentőségű szerepet játszottak. Enyedről a móc támadás miatt el kellett menekülniük, a szabadságharc után Tiszaroffon és Érmihályfalván bujdosott a család. Itt kapta meg Bolyai Farkasnak az eseményeket értékelő levelét. Kolozsvárra hazatérve halt meg 1851-ben. Élete, erkölcsi példája bibliai mértékkel mérve is tiszteletet érdemel.

Báró Kemény Simonné gróf Teleki Anna (1783–1851) életét 3 részletben közöljük. Miután az I. részben fiatalkorát mutattuk be, e II. részben Kemény Simonnal kötött házasságával foglalkozunk.

Gróf Teleki Anna 1801-ben házasságot kötött ifj. br. Kemény Simonnal, aki előzőleg tanulótársával, Bolyai Farkassal Göttingenben végezte egyetemi tanulmányait. Kemény Simon később is megmaradt Bolyai segítő barátjának és szellemi társának. A fiatal pár Marosvásárhelyen, Apanagyfaluban, majd főként az Alsó-Fehér megyei Csombordon lakott. Hat gyerekük született, akik közül öt elérte a felnőttkort. Teleki Anna olyan erényekre nevelte a gyermekeit, mint jószívűség, becsületesség, szorgalom, szerénység. Fennmaradt neveléssel kapcsolatos írása és imádsága.

Báró Kemény Simonné gróf Teleki Anna (1783–1851) életét 3 részletben közöljük. Az I. részben fiatalkorával, a II. részben Kemény Simonnal való házasságával, a III. részben özvegyi éveivel foglalkozunk. Teleki Anna apja id. gróf Teleki Domokos, a későbbi tordai főispán és emlékíró, anyja bethleni gróf Bethlen Judit. Már egy éves korában meghal édesanyja, majd hamar két testvére is. Hatéves koráig anyai nagyanyja, bethleni gróf Bethlen Elekné czegei gróf Wass Júlia neveli Apanagyfaluban és Kolozsváron. Amikor apja újra megnősül, hazakerül Sárpatakra. 15 éves korában, 1798-ban ifjú gróf Teleki Domokos, a híres ásvány-gyűjtő menyasszonya lesz, de vőlegénye tragikusan hamar, még abban az évben meghal.

E kötet ünnepeltje több könyvéből és tanulmányából is kiviláglik, hogy teológiai munkássága egy részét Ferencz József életének szentelte, s éppen ezért gondoltam arra, hogy a köszöntésére szánt tanulmányomat kedvenc kutatási területéről választom. Az ünnepelt Teológia és népszolgálat című művében alaposan elemezte a matuzsálemi kort megért püspök minden teológiai szakdiszciplínát felölelőmunkásságát, és ezért köszöntő írásomban Ferencz József életpályájának csupán egyetlen mozzanatához szeretnék néhány megjegyzést fűzni.

Az unitárius lelkészképzés története összefonódott Kolozsvárral. Az 1557. évi tordai országgyűlés határozata értelmében és az ország rendjeinek egyetértésével Izabella királyné városi iskolát létesített a kolozsvári domonkosok, a marosvásárhelyi ferencesek és a váradi Mindenszentek kolostorában. Az óvári kolostorépületben működő kolozsvári tanintézmény fenntartására a királyné tett alapítványt 1557-ben, ezt fia, János Zsigmond is megerősítette 1562-ben. Az iskola vezetését a város plébánosára, Dávid Ferencre bízták, aki reformátori céljainak megfelelően a protestáns iskolát teljességgel az unitarizmus szolgálatába állította.

Az Öreg graduál 375. évfordulóján, a teljesség igénye nélkül, megpróbálom számbavenni azokat a kéziratos unitárius graduálokat, amelyek a korábbi évtizedekben elkerülték a kutatók figyelmét, és nem kerültek be az ismert bibliográfiákba. Írásom nem szaktanulmány, hanem kutatási beszámoló. A legfontosabb információkat ott, ahol elengedhetetlenül szükséges, a szöveg után, zárójelben közlöm. A kutatás nem valósulhatott volna meg Molnár B. Lehel levéltárnok önzetlen segítsége nélkül. Köszönettel tartozom Káldos Jánosnak, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársának is hathatós támogatásáért. Végül, de nem utolsósorban köszönöm az Unitárius Püspöki Hivatalnak és a körlevelemre válaszoló lelkészeknek is a kutatásban nyújtott támogatást.

A címben szereplő get szó [amelynek többes számú alakja a gittin] alapvetően két típusú dokumentum megnevezése: a get pitturin a válólevél, míg a get sihrur a rabszolgáknak adott felszabadító okirat. A Gittin traktátus azonban az elsővel foglalkozik, és a haláchikus irodalomban minden olyan alkalommal, amikor a get szó magában fordul elő, a válólevélre utal. A traktátus tehát nem a válással, a válás erkölcsitörvényi implikációival foglalkozik, hanem a válólevéllel: a dokumentum érvényességének kérdésével, illetve ennek a házassági elválásra vonatkozó következményeivel.

The Autobiography of Gyula Mihaly Szigethy. The „peregrinatio academica” is a well documented topic of the transylvanian cultural history from the 17–18th century. Szigethi Gyula Mihály (1758–1837) was one of the thousands of young people, who choosed to travel thousands of miles in order to continue their studies in western-European universities. After finishing the college of Marosvásárhely (Tg. Mures) –one of the best transylvanian calvinist schools of his time –, thanks to the financial support of count Joseph Teleki, he attended the universities of Marburg, Göttingen, Stuttgart and Viena in the period between 1786–1790. Returning home he choosed not to become a priest as it would be a custom in those times, earninig his living for a few years as a privateprofessor in the courts of local nobils. In 1797 ha was ellected professor of the college from Udvarhely (Odorheiul Secuiesc), where he made a carrier, retiring in 1823.