Repozitórium index

Ez az írás a 125 éve született Járosi Andor kolozsvári evangélikus lelkész-esperes munkásságának egyházi és társadalmi életre vonatkozó hatásait foglalja össze. Az ő nevéhez fűződik az erdélyi evangélikus egyház liturgiai reformja, amely több mint húsz évet ölel fel, míg végre egyöntetű határozat születik arra nézve, hogy a megújított liturgia kivétel nélkül, mindenhol bevezetésre kerüljön.

My study approaches Unitarian sermon literature from the perspective of church discipline. There are several reasons for this: 1) Historical records of reception are scarce because in the early modern age, only a handful of Unitarian sermons could be published. 2) it was uncommon among Unitarian preachers to use theoretical works (ars concionandi/praedicandi) until the end of the 17th century, they learned instead by observing the written and oral practices of their colleagues. 3) Because of the medium of the manuscript, most early modern Unitarian sermons did not survive beyond the 17th–18th century. Therefore, in our exploration of the rules and ideals of sermon literature as well as the attitudes of followers, preachers, and schoolmasters to the genre, we are forced to rely on inferences based on the norms, especially the offences recorded in (ecclesiastical) court protocols.

A kora újkori unitárius prédikációirodalom története Erdélyben és Magyarországon Kutatócsoport és a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet 2021. április 30-án konferenciát szervezett Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, melynek témája a korai reformátorokhoz kapcsolódó prédikációk és a prédikációtörténet vizsgálata volt. Az alapvetően Erdélyre és Magyarországra, valamint a magyar nyelvű prédikációs anyagra koncentráló konferencia a 16. századi prédikációkkal kapcsolatban vizsgálta unitárius, katolikus, lutheránus és református prédikátorok, kötetek, korpuszok, kéziratos és nyomtatott források történetét. E kötet a konferencián elhangzott előadások bővített, írott változatát tartalmazza. Az első blokkban az unitárius, a másodikban a katolikus, míg a harmadikban a protestáns anyagra koncentráló kutatások, összesen tizenkét tanulmány részletes képet ad a 16.

Az úrvacsora parancsának végrehajtása nem passzív részvétel, vagy újra el-mondott, elismételt szöveg. Az úrvacsora nem egy tan illusztrációja. Nemcsak gondolati kapcsolatba kerülünk Krisztussal, hanem lényegi és valóságos kapcsolatba. Nemcsak rá gondolunk, hanem arra is, hogy a Szentlélek által belénk költözik. Ez a jele és záloga annak, amit ő itt és most tesz, hogy valóságosan közöttünk van. Nem tanról van szó, hanem arról az örök életről, amelyet Krisztustól kapok kereszthalála által.

Ravasz László Homiletikája egyrészt sikertörténet, mert teológiatörténeti mérföldkő, és 100 éven át mértékadó munka volt, mert az építő teológiai irányból táplálkozott; és még ma is mértékadó a maga módján. Ha összevetjük Ravasz László könyvét a 19. század közepétől a 20. század elejéig készült homiletikai tankönyvekkel, megállapíthatjuk, hogy ezek sem mé­ retükben, sem minőségükben nem vetélkedhetnek az ő munkájával.

Jézus beszéde nem pusztán utópia, hanem cselekvő erő. Ez az alapvető felismerés, amely mentén a mérvadó kortárs gondolkodó értelmezi az evangélium példázatait. Értelmezése hűen reprodukálja a szöveget, ugyanakkor eredeti is. E szerző véleménye szerint a szívünkbe oltott értelem, az elkerülhetetlen elköteleződés, a hallásnak megfelelő cselekvés és az ideológiai gondolkodásmód megtörése éppen azt a belső teret hódítja vissza számunkra, „amely elengedhetetlen ahhoz, hogy e világon kívül otthonra találjuk”. A tanulmány Andrei Pleșu könyvének előszavát tartalmazza Visky S. Béla fordításában.

Az elrejtés és a felfedés paradox egyidejűsége egyike a Szentírás kulcsfontosságú témáinak. Isten, aki „rejtve van” (Mt 6,6; 6,18), látja minden ember titkát (Róm 2,16); elrejti titkait a bölcsek elől, hogy kijelentse a csecsemőknek (Mt 11,25); az arra méltóknak pedig ad az „elrejtett mannából” (Jel 2,17). Másrészt pedig Isten az, aki „megvilágítja a sötétség titkait” (1Kor 4,5), és aki Fia által azt hirdeti, hogy „nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék” (Mt 10,26; Mk 4,22; Lk 8,17 és 12,2). A „rejtekhely” az ember számára is finom dialektikus játék tere. Vannak bevallhatatlan takargatások (ám ezek is leplezetlenek az isteni „szem” előtt), de értékes rejtettség is: „a szív elrejtett emberének” (1Pt 3,4) kincse az igazi ékesség bárki számára.

Amikor a Vécsi Szövetség jelentőségét, történetét, hatását és mára szóló üzenetét keressük, akkor bevezetésként elkerülhetetlen bemutatnunk azt a kort és szellemiséget, amelyben megszületett Erdélyben a református lelkipásztorok barátságának ideája.
A szellemi és a politikai közeg, illetve az egyházi és az egyéni vágy közötti szakadékot a szent naivság akciója, a barátság hidalta át.

Miközben a tudományos kutatások szintjén megtörtént az áttörés és folyik a protestáns graduálok újra felfedezése, feldolgozása, értékelése, addig az egyházi közvélemény szintjén még mindig ott tartunk, hogy ezek az eredmények alig-alig mentek át a köztudatba. Pedig semmiképpen sem szégyellni való hagyományelem ez, hanem számon tartandó érték.

Az egyház szócső voltát az teszi máig jelentőssé nyelvi identitásunk szempontjából, hogy az embereket körülvevő „legtöbbet beszélők” – tanárok, politikusok, jogászok és színészek – mellett ott találjuk a lelkészt is.1 Az igehirdetés sokak számára még mindig az a beszédműfaj, amellyel templomokban vagy a rádió hullámain keresztül hétről-hétre számottevő tömegek találkoznak. Ezért érdemes felidézni a történeti alapokat, a vázlatos bibliai és teológiai alapelveket, valamint szót ejteni röviden a szakrális nyelv erejéről és a jelen anyanyelvvédő egyházi szóhasználatáról.

Kálvin János liturgiai munkája. Istentiszteleti gyakorlatunk teológiai szempontjainak egysége fontosabb a külsőségek uniformizálásánál. Az igehirdetés és a sákramentumok közötti kapcsolat biztosítja az istentisztelet két gyújtópontját és az evangéliumi mérték szerint egyensúlyt. Az istentisztelettel és a sákramentumokkal kapcsolatos teológiai kutatások eredményei egyértelműek: a kettőn nem lehet elválasztani. Az istentisztelet teljességének egyensúlyt kell mutatnia a kötött és a szabad elemek tekintetében. A gyülekezetnek cselekvő módon kell részt vennie az istentiszteleten. A református istentisztelet lényege szerint a dicsőítést, a hálaadást és a megszentelődést szolgáló történés.

Szóra bírva – Kozma Zsolttal beszélget Tunyogi Lehel bemutatása

A magyar református egyház istentiszteleti rendtartásainak korábbi történetében nehéz közvetlen Kálvin-hatást kimutatni. Ez nem egyedülálló jelenség, hiszen a liturgiatörténet bizonysága szerint a világ valamennyi református egyházában sok-sok hatás játszott közre az istentisztelet rendjének kialakításában, s ezek között szigorúan vett Kálvin-hatás csak ritkán és jókora fáziskéséssel érvényesült. Nem egy református egyház, beleszámítva a magyar református egyházat is, az I. világháborúig szinte tökéletesen elszigetelődött a Kálvin hatások elől. A magyar reformátusságnak azonban az 1909-es Kálvin-jubileum új impulzusokat adott.

Menjetek el és tegyetek tanítványokká minden népeket – hangzik Krisztus missziói parancsa, és az egyház azóta is küzd ezzel a paranccsal. Nem céljában, hanem módjában. Hogyan is végezze el ezt a feladatot? Ma már külön tudományág, a valláspedagógia foglalkozik ezzel, a tapasztalat viszont az, hogy a tudomány nem ad megoldást, csupán segítséget nyújthat.

A Református Szemle liturgikával kapcsolatos írásai felölelik az alapvető és általános kérdéseket. Minden nemzedék újra és újra leporolja és aktualizálja az istentisztelettel, annak elemeivel, típusaival kapcsolatos álláspontját.