Repozitórium index

Az új homiletika tanulmányozása közben számomra az vált egyértelművé, hogy a homiletika különböző korszakai attól függnek, hogy a docere – delectare – movere (flectere) hármasában éppen melyik a hangsúlyosabb. Azt is látom, hogy a delectare, és benne a narratív prédikálás akkor jön elő, amikor a fásultság, a rezignáltság, a legyintés, a beletörődés, az unalom vesz erőt a prédikáció hallgatóin. Bár az Egyesült Államokban ez a narratív korszak már lecsengőben van, az az érzésem, hogy a megjelenését megelőző válság jeleit már mi magunk is érezzük. Nem a tartalommal van a gond, hanem a klasszikus formát látom sokszor kevésnek. Azt, hogy mindig tanítani és rábírni akarunk. Ideje talán teret engedni a több gyönyörködtetésnek. Nem öncélúan, nem az élménytársadalom nyomásának engedve, hanem az evangélium személyessé tételének, a változást előidéző erőt, az ihletést felmutató szándékkal.

Jézus beszéde nem pusztán utópia, hanem cselekvő erő. Ez az alapvető felismerés, amely mentén a mérvadó kortárs gondolkodó értelmezi az evangélium példázatait. Értelmezése hűen reprodukálja a szöveget, ugyanakkor eredeti is. E szerző véleménye szerint a szívünkbe oltott értelem, az elkerülhetetlen elköteleződés, a hallásnak megfelelő cselekvés és az ideológiai gondolkodásmód megtörése éppen azt a belső teret hódítja vissza számunkra, „amely elengedhetetlen ahhoz, hogy e világon kívül otthonra találjuk”. A tanulmány Andrei Pleșu könyvének előszavát tartalmazza Visky S. Béla fordításában.

Az elrejtés és a felfedés paradox egyidejűsége egyike a Szentírás kulcsfontosságú témáinak. Isten, aki „rejtve van” (Mt 6,6; 6,18), látja minden ember titkát (Róm 2,16); elrejti titkait a bölcsek elől, hogy kijelentse a csecsemőknek (Mt 11,25); az arra méltóknak pedig ad az „elrejtett mannából” (Jel 2,17). Másrészt pedig Isten az, aki „megvilágítja a sötétség titkait” (1Kor 4,5), és aki Fia által azt hirdeti, hogy „nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék” (Mt 10,26; Mk 4,22; Lk 8,17 és 12,2). A „rejtekhely” az ember számára is finom dialektikus játék tere. Vannak bevallhatatlan takargatások (ám ezek is leplezetlenek az isteni „szem” előtt), de értékes rejtettség is: „a szív elrejtett emberének” (1Pt 3,4) kincse az igazi ékesség bárki számára.

Míg a történelmi Magyarország területén az emberek többnyire beleszületnek az egyházba öröklődés, szülői hagyomány folytán, addig az idegenbe szakadt hazánk fiai és leányai – minden köteléktől felszabadulva – vagy csatlakoznak egy egyházi közösséghez, vagy nem. Már nem köti őket a lelki környezet, a megtartó és fenntartó egyház ereje úgy, hogy ne térhetnének ki előle. A nagy szabadságban megszűnik a hazai népegyház jelleg. Csak azok csatlakoznak általában egy vallásos közösséghez, akik hitüket bátran megvallják, és bizonyságtevőkké válnak. Az ilyen egyházat hívjuk hitvalló egyháznak.

Licenciátusi dolgozatom 1864-től 1912-ig, csaknem az első világháborúig szolgáltat jegyzőkönyvi adatokat az egyházközségről, magiszteri dolgozatomat pedig ennek a közvetlen folytatását képezi, mégpedig 1912-től 1922-ig. A bánffyhunyadi egyházközség történetének felkutatása és annak részletesebb megvizsgálása által bepillantást nyerhetünk az egyházközség múltjába, egykori életébe, annak alakulásába és fejlődésébe. Az ismertetésre kerülő adatok, információk az egyháztörténet kutatói számára is segítséget nyújthatnak a kor eseményeinek jobb megismeréséhez.

Dolgozatom megírása során hiteles forrásokat használtam, ebben nagymértékben segítségemre volt az Erdélyi Református Egyházkerület levéltára, valamint a bánffyhunyadi egyházközség és annak elöljárói, akik rendelkezésemre bocsátották az egyházközség tulajdonában levő jegyzőkönyveket, melyeknek szintén nagy hasznát vettem és úgy is mondhatom, hogy azok a dolgozatom alapját képezik.