Repozitórium index

A téma iránti érdeklődésemet az evangéliumi egyházakban bevett szokás keltette fel. Mégpedig az, hogy számukra nagyon hangsúlyos a gyülekezeti tagok bizonyságtevő szolgálatának gyakorlása. Ennek a szolgálatnak megvan a helye az istentiszteleti alkalmon is. Abban áll, hogy az a gyülekezeti tag, aki megtapasztalta Isten jelenlétét, munkáját életében, erről a tapasztalatról a gyülekezeti alkalmon, is beszámol. Az a kérdés merült fel bennem, hogy az evangélikus és általában a többi történelmi protestáns egyházban miért nincs ilyen szolgálat. Nem tartjuk fontosnak a bizonyságtevést? Tartózkodunk a fogalomtól, és inkább nem használjuk, nehogy félreértsenek. Lehetséges, hogy azért, mert az ilyen jellegű bizonyságtétel nem mindig építő jellegű? Vagy éppen túl elfogult?

A szabad akarat és eleve elrendelés feloldhatatlan feszültségéről tengernyi irodalom született. Már az ókori filozófusokat is foglalkoztatta ez a kérdés. A bölcsészet eszköztárából kölcsönzött fogalmak segítségével számos keresztyén teológus is kifejtette meglátásait ebben a témában az évszázadok során. Jelenlegi munkánk ki szeretne ragadni három híres jelenetet ebből a máig elhúzódó drámából. Betekintést szeretnénk nyerni Augustinus és Pelagius, Luther és Eramus, illetve Barth és Brunner vitáiba az emberi szabad akarat és az isteni predestináció kérdésében. Nem kimondottan ismertetni akarjuk ezeket az összecsapásokat, hiszen ezekről a vitákról már könyvtárnyi irodalom nyugszik számos magára valamit is adó teológus vagy filozófus könyvespolcán.

Minden ember szembesül azzal, hogy a szabadsága korlátozott, nem mindig tehet meg mindent, de ha meg is teheti, akkor sem teljesen úgy alakul, amint szerette volna, mert valami befolyásolja annak tökéletes kimenetelét. Mindez annak a jele, hogy az akaratunktól függetlenül a dolgokat körülöttünk más dolgok is befolyásolják. A kérdés az, hogy ki és milyen mértékben, s egyáltalán mire is van szabad akarata az embernek?

A Galata levél egyértelműen Pál apostol alkotása, amelyben az apostol röviden, de rendkívül éleslátóan és lényegre törően adja közre a keresztyén hit és élet elemi igazságait. Tartalmában meglepően közel áll a Rómabeliekhez írott levélhez, egyesek úgy vélik, hogy az előbbi vázlata az utóbbinak, amely sokkal részletesebben fejti ki a Galata levélben megjelent gondolatokat.2 Mint ahogy a legtöbb páli levél, ez is két fő részre osztható: egy teológiai (1–4) és egy etikai egységre (5–6), amelyek azonban szervesen kapcsolódnak egymáshoz. A keresztyén szabadság témája explicit módon csak az etikai részben jelenik meg, ezért e szakasz tárgyalása előtt jó néhány dolgot meg kell vizsgálnunk azért, hogy a kérdést a levél alapján helyesen tudjuk értelmezni.

A lelkipásztor egy gyülekezet vezetőjeként a közösség középpontjában áll, és így számtalan elvárással találja szemben magát, mely elvárásokhoz való viszonyulása nagyban befolyásolja szolgálatát. Az, hogy hogyan viszonyul a lelkész a vele szemben támasztott elvárásokhoz, nagyban összefügg a gyermekkori tapasztalataival, ezért a gyermekkori tapasztalatok megvizsgálásának fényében vizsgáltam a lelkipásztor igehirdetési szolgálatával kapcsolatos elvárásokat. Az igehirdetési szolgálat két megnyilvánulási formáját (gyülekezeti igehirdetés, személyes lelkigondozás), s az ezekkel kapcsolatos (normatív/problematikus) elvárásokat vizsgáltam, továbbá ezen szolgálatok helyes végzését segítő, rövid szolgálati útmutatóként szolgáló anyagot gyűjtöttem.