Repozitórium index

Ez az írás a 125 éve született Járosi Andor kolozsvári evangélikus lelkész-esperes munkásságának egyházi és társadalmi életre vonatkozó hatásait foglalja össze. Az ő nevéhez fűződik az erdélyi evangélikus egyház liturgiai reformja, amely több mint húsz évet ölel fel, míg végre egyöntetű határozat születik arra nézve, hogy a megújított liturgia kivétel nélkül, mindenhol bevezetésre kerüljön.

Jelen tanulmányban arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi a záróevangélium liturgiatörténeti háttere, és mi az evangélikus liturgiában betöltött szerepe és teológiai jelentése.

Protestáns hagyományunkban hangsúlyos tantétel a sola scriptura elve, azaz, hogy mind az egyházi tanításunknak mind a tanítás tettekbe átültetett megnyilvánulásainak bibliai alapja kell hogy legyen. Nem lehet ez másként a hitvallás esetében sem. Annak, hogy megvalljuk a hitünket nyilvánosan, pontokba szedetten kinyilvánítjuk az álláspontunkat vallási és abból kiindulva más, társadalmi téren, bibliai gyökere kell hogy legyen. Nemcsak a tartalomnak kell a Bibliából kiindulnia, hanem a a megvallott hit gyakorlatának is. A kutatásban konszenzus, hogy e téren a deuteronomista mozgalom csúcspontot képvisel, éppen ezért kézenfekvő innen kiindulva vizsgálni a kérdést. E tanulmány az Ószövetségben keresi a hitvallásosság bibliai gyökereit.

Szentlélekről lévén szó, azzal a legyőzhetetlen akadállyal találkozunk, hogy lehetetlen a szokásos értelemben vett beszédmód. Nem beszélhetünk róla sem úgy, mint emberről, sem úgy, mint látható tárgyról, ugyanis emberi tapasztalati világunkon kívül esik. Itt különösképpen igaz a Kálvin megállapítása, hogy véges nem foghatja föl a végtelent.

Révai kis lexikona 1936-ban közölte Edvard Munch Az élet tánca című festményének fekete-fehér reprodukcióját a modern külföldi festők mellékletében. A „tánc” magyar szavunk német közvetítéssel honosodott meg nyelvünkben. Jelentése: a zene hangjaira ritmikusan mozogni, ugrálni, könynyedén  és gyorsan forogni. Az ókorban azt a körtáncot jelentette, amelyben a nők vagy férfiak összefogózva körben forognak. Ez a tánc az örömöt fejezte ki. Témája már az ókortól ismert a képzőművészetben, amint azt a Kr. e. 4–5. századból származó Táncoló peucetiai nők című falfestmény is bizonyítja az olaszországi Ruvo di Puglia (Bari megye) táncosainak sírján.